Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 11. szám - Ajtmatov, Csingiz: A vándormadár panasza: elbeszélés: Buda Ferenc fordítása

csak a felszínét vonta be finoman tükröző vízfodor. A hosszantartó tél múltán, tavasz kezdetén csupa kopárak-puszták az Iszik-Köl partjai — a berkek lombtalanok, a füvek sárgára aszottak, sehol a füstölgő ajilok, sem a nyargaló lovasok, sem a költözők karavánjai, sem a legelésző nyájak.

Ám az Iszik—Kölnéi áttelelt vándormadarak, megérezvén a tavaszt, megérezvén az új tájakra való hamari indulást, már a tó fölött köröztek nagy rajokban, a seregekbe verődöt- tek pedig már gyors, rézsut röpüléssel ott lengették szárnyukat a hegyek lába mentén. S a fénylő tavaszi levegőben mindenfelé messzi-messzi elhangzott izgatott, kiáltó szavuk.

Lám, egészen közel, szinte mellette zúgott el sebes röptével egy falka vöröslábú szürke lúd. Lármásan, vadul kiáltozva, teli tüdőből gágogva oly alacsonyan repültek el a feje fölött, hogy csapkodó szárnyuk füttyögését is hallani lehetett. A fiú szeme ki tudott venni a tó fölött még néhány vándormadár-csapatot. Hogy ludak voltak-é vagy récék, hattyúk-é vagy hosszúlábú rózsás flamingók, arra nem tudott volna válaszolni. Messzi és magasan kavarogtak azok a madarak. Csak a lármájuk hangzott el odáig hol világosabban, hol zavarosabban. „így hát maholnap elröpülnek” — gondolta.

Anyja pedig egyre imádkozott, forrón és szenvedélyesen, lerakván az ég istene, Tengri elé mindazt, ami a lelkén halomra gyűlt. Kérte, hogy a sors könyörüljön meg férjén, Szengirbajon, a jeles ácsmesteren, aki fölött a mellbetegség már gyűjti a sötét fellegeket — ma még a lovára sem bírt fölülni:

— Oltalmazd meg, Tengri, a mi atyánkat, a mindentudó mestert. Hisz nincs mifelénk egyetlen füst sem, ami ne az ő keze készítette ház tetőgyűrűjén kanyarogna elő. Hány, de hány hajlékot állított föl élete során! Födél mindenkinek kell: ifjúnak is, vénnek is, gazdagnak is, szegénynek is, a juhok legeltetőinek s a kancák fejőinek is.

S még azt is kérte, adassék meg neki, hogy unokáit dajkálhassa, és egyre, csak egyre imádkozott... Hisz vajon kevés-e az emberi bánat?

A hófödte sziklás hegyek közül szem gyanánt az égboltra tekintő nagy kék tó pedig görgette vizeit a komor mélységek fölött, s a keletkező és semmibe vesző nagy, lomha hullámok rugalmas izmai kidudorodtak rajta, akár az eleven testen. Mintha elnyújtózkodva erőt gyűjtött volna a tó, hogy éjszaka rázendíthessen a viharra. Ám egyelőre a tiszta tó fölött, a tó tavaszi napfényben fürdő tiszta térségei fölött még ugyanúgy fönn keringtek magasan a levegőben, ugyanúgy ott kiáltoztak teli torokból a vándormadarak, akiket megszállt a gyülekezés meg a világ új útjaira való hamari indulás előérzete.

S az anya buzgón és szenvedélyesen egyre imádkozott:

— Fehér anyatejemre kérlek könyörögve, Tengri, hallgasd meg szavaimat. Idejöttünk a te földi szemedhez, a szentséges Iszik-Kölhöz, hogy hozzád folyamodjunk, sorsok hatalmas ura, mennybéli Tengri. ím itt vagyok én, s mellettem itt a fiam, Eleman, az én kendzse bálám, többé immár az én méhem nem fogan, s többé sem jó, sem rossz embert én nem szülhetek, arra kérlek hát csupán, add meg az én legkisebb fiamnak az apja tehetségét, Szengirbaj tudását, hisz maga is vonzódik a mesterséghez ... És szeretne még Eleman, az én kendzse bálám, szeretne a Manasz énekmondója — manaszcsi lenni, akár a bátyja, Kojcsuman. Ezt se tagadd meg tőle, de mindenek előtt és legeslegelőbb ad neki az ősi Ige erejét, hogy az az Ige a lelkében, akár a gyökeres fa, megeredjen, hogy az ősökről az utódokra örökül hagyott Igét megőrizze a maga gyermekeinek és unokáinak, adj neki erőt és hatalmas lelket, hogy emlékezete az ősök Igéjét befogadja ama időktől fogva, hogy azok kirgizek lettek ...

Három fiú anyja vagyok, Tengri, hallgasd meg, ó hallgasd meg könyörgésemet. S velünk együtt kérnek téged az emberrel mindenkor egy úton járó szótlan teremtmények is: a minden vadat utolérő, fiam jobbkeze felől álló Ucsar kopónk, s a meddőn még egyszer sem maradó, fiam balkeze felől álló, hosszúsörényű pirospej kancánk ...

S bár az anya csöndesen, félhangon fohászkodott, Elemannak úgy rémlett, mintha a szavai forró, igézetes kiáltásként az egész tó székiben és hosszában szertefutottak volna, s úgy rémlett, hogy szavaira a környező hegyekben érzékeny és riadalmas visszhang válaszolt volna: „Hallgass meg, Tengri, hallgass meg, hallgass meg ...”

4