Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 1. szám - Király László György: Párhuzamos gondolatok Lewis Mumford A város a történelemben című könyvének olvasása közben
településeket, amelyeket e fejlődési szakasz jellegzetes képviselőjeként mutathattunk be. Persze vannak kivételek is, mint például London, vagy több más metropolisz, amelyet részben a felhalmozódó anyagi gazdagság, részben a tőkés államhoz kapcsolódó kormányzati-admi- nisztratív szükségletek hívtak életre. A modem metropolisz a legerősebb mágnes és a legnagyobb tartály a városfejlődés történetében. De olyan mágnes, amelynek vonzó pólusával egyenlő erejű taszító pólusa is van, és olyan tartály, amelyben a végbemenő folyamatok egyre inkább áttekinthetetlenek és ellenőrizhetetlenek. E városfejlődési ív felvázolása után talán jobban felismerhetők azok az általános fejlődési törvényszerűségek, amelyek meglátásához Mum- ford hozzásegít. Ehhez abból kell kiindulnunk, hogy a városok lényegi tulajdonsága, miszerint — ellentétben a viszonylag monolitnak tekinthető falvakkal — bonyolult, komplex rendszert alkotnak, akár általában (tehát történelmi-társadalmi jelenségként), akár konkrétan (tehát egyedi, helyhez kötött településként) is. Mint hamarosan látni fogjuk, ez a végső oka annak, amit Mumford az ókori városról mond, (de általánosítva igaz a városfejlődés egészére is): a városi „tevékenységeket időről időre válság vagy csúcspont felé haladó feszültségek jellemzik.” A bonyolult rendszerek fejlődését ugyanis törvényszerűen ciklikusság jellemzi. Ennek oka az a kettőség, hogy miközben a rendszer alapfunkcióját általános állapotának folytonos (mennyiségi) fejlődése közepette látja el, addig az alapfunkció megvalósításának módja, a rendszer konkrét célja (vagyis működésének rendezőelve) időről- időre, ugrásszerűen változik. Ez a kettősség szinte állandó konfliktushelyzetet teremt, aminek az a forrása, hogy a rendszer fejlődésének egyes szakaszain belül kezdetben az általános fejlettségi állapot marad el a megkövetelt szinttől, később viszont az általános fejlettség haladja meg a rendszer konkrét célját. Ez a meg nem felelés a szakasz végén már oly mértékű, hogy kikényszeríti magának a célnak a megváltozását, hogy aztán — immár a fejlettség egy magasabb szintjén — élőről kezdődjenek a konfliktusok. Mumford nagyívű áttekintése az általános városfejlődésről és annak szakaszairól részletesen bemutatja ennek az elméleti konstrukciónak egy gyakorlati példáját. A város, mint történeti- társadalmi képződmény, fejlődésének e szakaszait egyúttal konkrét városok saját fejlődésének egyes szakaszaként is tekinthetjük. Athén, Róma, Velence, Bécs, Liverpool ma is fontos városok, s jobban hasonlítanak egymásra, mint egykori önmagukra. Vagyis eljutottak saját fejlődésüknek abba a szakaszába, amelyet a mai körülmények megkövetelnek. (Mezopotámiai nagyvárosoknak vagy a görög Delphoinak, pl. ez nem sikerült.) A történelem során azonban volt egy- egy olyan szakasz is, amelyet e városok sajátosságaival jellemezhettük. A városfejlődés ciklikusságának belátása és elfogadása több, mint puszta intellektuális élvezet. A gyakorlati várospolitikában is hasznát vehetjük, ha belátjuk, hogy ami évekig, évtizedekig jó volt és a fejlődést szolgálta, az egy idő után az előrelépés gátját jelenti. A keletkező konfliktusok feloldásának módja ilyenkor a körülményeknek leginkább megfelelő rendezőelv, egy új városfejlődési cél megfogalmazása. Másrészt a felvázolt fejlődési modell arra is felhívja a figyelmet, hogy amikor a legkevesebb a konfliktus, a város működése leginkább megfelel a megfogalmazott célnak, akkor kezdődik a hanyatlás, akkor kell(ene) elkezdeni az új szakaszra való felkészülést is. Lewis Mumford persze ilyesmit nem állít, de könyve utolsó bekezdését ezzel a mondattal indítja: „A város végső hivatása, hogy a kozmikus és történelmi léptékű folyamatokban tudatos résztvevővé tegye az embert.” Mi ne menjünk ilyen messzire. Elégedjünk meg azzal, hogy a városok történelméből saját lakóhelyünk fejlődésére vonatkozó következtetéseket vonjunk le. Nem mint tudatos résztvevők. Mint tudatos alakítók. Király László György 92
