Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Szekér Endre: Tóth István törékeny tükrei: [Tóth István: Ha azt mondom, hogy élek...]: [könyvismertetés]
áldozat Szótárírónak föl kell áldoznia Andrást, hogy ő maga megszülethessen. A regényt csak Porlódtól távol lehet megírni. Aki marad: föláldozza magát, mert belesüppedt a porba. Aki elmegy: szintén föláldozza magát, mert nem lehet többé az, akinek született, nem lehet igazán porlódi. A távozás halál — s nemcsak az életrajz síkján. A távozás megmaradás — az újjászületés lehetősége. Ezért dönt úgy András — apjának vágyai ellenére —, hogy végzés után Pestre megy. „Ha nem megyek el, sose jöhetek vissza” — mondja. (-► gyerekkor) ajánlás Olvassátok, feleim. Tóth István törékeny tükrei A Marosvásárhelyen élő Tóth István költő „Ha azt mondom, hogy élek ...” címmel tartja elénk lírájának törékeny tükreit, melyben különösen élesen vagy halványan villogva nézünk szembe vele és önmagunkkal. Ez a többszörös szembenézés, sajátos költői számvetés mintegy harmincöt esztendő verseiből és műfordításaiból való válogatás áttekintésekor válik lehetővé. Egyik versének és korábbi verskötetének címe: Törékeny tükrök. Ez a cím igen jól jellemzi Tóth István költészetét, a klasszikus világ, a környező életelemek, a nemes eszmények tükörcserepeiből illeszti össze a maga költői tükrét. „Ha azt mondom, / hogy élek: / mint Ágoston — / a PUCÉR LÉLEK, / a világ szeme /elé állok; /tengernyi, égnyi / villanások / eleme mozdítja / szavam ” A kolozsvári egyetemen szerzett tanári diplomát, majd Nagyváradon és Marosvásárhelyen tanított. Ezen életrajzi adat meghatározó jellegű irodalmi munkásságára: az esztétika tanárának verseiben és műfordításaiban klasszikus eszmék jelennek meg, például egyik verskötetében „anti- fónákat” szólaltat meg, vagyis a hajdani zsoltárokra jellemző kétszólamúságot követi. Egyik kritikusa írta a Múzsák fellegvára című, a kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiájáról, hogy Tóth István „ma talán az egyetlen erdélyi poétánk, aki nemcsak a klasszikus verseléshez ért, hanem jól tud latinul is, és kiváló tolmácsolója a humanista költészetnek”. Tóth István „elfeledett múzsához” fordul, jórészt elfelejtett kort és költőket idéz, a XVI—XVII. századi Kolozsvár latin nyelvű költészetét: Heltai Gáspár, Dávid Ferne, Joannes Sommerus, Las- kai Csókás Péter, Szamosközy István és mások alkotásait. Különböző eszmei-esztétikai elveket követő csoportokat különít el a költők között: erazmusi észérveket, lutheri elveket, természet- tudományos beállítottságot, manierista szellemet stb. Azt hiszem, hogy nem egyszerűen fordításokról van szó Tóth István esetében, hanem sokkal inkább arról, hogy a költői és műfordítói munkásság kölcsönösen megtermékenyíti egymást. Heltai Gáspár gondolatai — többek közt — befolyásolják őt is: „A bölcs szózatok összese- dése segíti a legfőbb / Jót, mert az igazat nem látod egyedül.” A műfordító Tóth István is így gondolkodik. „Egyedül” keveset lát a nagyvilágból. A latin szellem racionális hajlamával gazdagodva, fordításai révén — többet. Görömbei András is a „klasszikus formafegyelemmel és formamívességgel” jellemzi Tóth István költészetét. Erasmus vagy az emberi arc című ötrészes verskompozíciója lírájának középponti jelentőségű alkotása. A nagy németalföldi humanista, a Balgaság dicsérete szerzője közel áll Tóth Istvánhoz. így nem idegen tőle a modem költészetben elterjedt költői alakváltoztatás, idegen alkotói maszk viselése. Tóth István Eras- musként vall szonettciklusában a mindkét fél számára káros hadviselésekről, „őrült királyokról”, az élet értelméről, az értelem diadaláról: „Az ember teljes győzelemre törjön, / hogy győzelmében is ember legyen, / magán is győzzön és a fegyveren / és végzetül az értelmes Földön. / Mert csak a szellem képes legalább / percekre fölülmúlni önmagát.” Az értelem dicsérete, az erasmusi igazságok költői újrafogalmazása — Tóth István egyik legeredetibb és legsikeresebb alkotása. Ugyanakkor a gondolati felfedezés eredeti formai eredménnyel párosul. A klasszikus forma, igy például a szonett kedvelése mellett felfigyelhetünk a hagyományos versterjedelem különös kitágítására, a versek elé helyezett Erasmus-mottók és az utána következő versek 90
