Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Fekete Gyula: Társadalmi AIDS: [vita az élet értékéről és minőségéről]
Elismervén természetesen, hogy súlyos probléma az euthanasia, vagy a normális életre képtelennek diagnosztizált csecsemők életben tartása minden áron, de ezeknek a problémáknak a „megoldásához” kevés önmagában az ésszerűség, minden nyomós indokával együtt is kevés, minthogy a döntés minden esetben halálos ítélet, s az ilyen döntések jogi szentesítése óhatatlanul visszaélések, kiszolgáltatottságok forrása. Mindez lehet vitakérdés. Bármerre dőlne el, aligha ritkíthatná vagy szaporíthatná lényegesen a társadalmi AIDS vírusait. A modern társadalom önpusztításai ezeknél lényegesen hatalmasabb erőket mozgatnak. Ami általában a devianciákat illeti: Sok szó esik mostanában (végre!) a normaszegő viselkedésformákról, ezen belül is leginkább a kártékony változatokról — a bűnözésről, az öngyilkosságról, az iszákosságról, a beteges alkoholizmusról, a kábítószerezésről, a nem szervi eredetű elme- és idegbajokról — lassacskán a szociológiai szaknyelvben honos rövidítést is befogadja a rövidítésekre fogékony köznyelv: tbz — „társadalmi beilleszkedés zavarai”. Annak idején figyelemmel olvastam egy vitát, amely az imént felsorolt „ragályos önpusztításainkat” hozta terítékre a nagy nyilvánosság elé, s mélyen egyetértettem azokkal, akik — Babitsosai együtt — úgy vélték: „vétkesek közt cinkos, aki néma”, vagy Illyéssel együtt: „növeli, ki elfödi a bajt”, s üdvözölték a nyilvános eszmecserét ezekről a szigorúan kényesnek bélyegzett — olykor tabusított — közgondjainkról. Szorongató közgondok, társadalmi kórok elhallgatása, tabusítása, elsminkelése veszélyes és alattomos kártevő; a népesedésügyben — amely egyébként első számú önpusztításunk terepe — folyamatosan tapasztalom húszegynéhány év óta: már csupán azzal is „növeli a bajt” az elhallgatás, hogy tisztességes tájékoztatás híján nem serkennek föl, nem szerveződnek össze az egészséges közösségi stressz önvédelmi erői, ezek a csudálatos, szinte kimeríthetetlen erőtartalékok. Következésképpen az elhallgatás: fertőző AIDS-vírustelep. — Elegünk van a vitákból, a vita nem old meg semmit — szokták mondogatni ostoba emberek, mintha bizony egy hírlapi vagy rádióbeli vitának az volna a szerepe, feladata, hogy — önmagában — bármit is megoldjon. A vita — a tisztességes, a szókimondó vita — csak a gondok, a valószínű okok, a lehetséges megoldások térképét vázolja föl — a város térképének sem feladata, hogy a városi közlekedést szervezze, irányítsa, építse ki, ez a tanács meg a közlekedés hivatott szakembereire tartozik, de mihez kezdhetnének térkép nélkül? Nézem, nézem a térképet, s igyekszem eligazodni rajta. Ám az égtájak mintha összezavarodtak volna! Ha jól látom, magam is deviáns vagyok, azaz elhajló! Leírhatnék jó lelkiismerettel egyetlen sort is, csupán azzal a céllal, hogy igazoljam az általánosan érvényes értékítéletet, viselkedést, igazoljam a szokványost, a mindennapost? Ha úgy van jól, ahogy van (amit nehezen hiszek), minek azt megírni? De túl a hivatásomon, folyton elhajlók: soha nem álltam még banánért sorba, nem tehetek róla, ha nekem zamatosabb akárhány gyümölcs. S nem állnék sorba, ha akár ingyenjegyet osztogatnának, teszem azt, a Macskák-ra; nem tehetek róla, ha színházba is, időtöltésre is valami érdemesebbre vágyom. Ezek ma nálunk súlyos devianciák. Ügy bizony, meglepően szaporodnak korunkban — legkivált nálunk — azok az elhajlások, devianciák, amelyek rendre kimaradnak a szociológia — beilleszkedési zavarokat leltározó — fölméréseiből. Az a deviáns szurkoló például, aki akkor sem hajlandó a sárga földig leinni magát, ha kedvenc futballcsapata 6:0-ra győz. Vagy épp 0:6-ra veszít. Az a deviáns diák, aki szorgalmasan tanul, lelkiismeretesen készül az órákra, noha strébernek minősül, mert az osztályban a lezser a követendő norma. Az a deviáns diáklány, akit hiába cikiznek az osztálytárs- női, nem hajlandó velük szexuális élmény gyűjtésében versenyre kelni. Az a deviáns 64
