Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - VITA AZ ÉLET ÉRTÉKÉRŐL ÉS MINŐSÉGÉRŐL - Czeizel Endre: Kiegészítő gondolatok: [vita az élet értékéről és minőségéről]
A teratanázia Ez az igény mindennapos orvosi munkám egyik legsúlyosabb kihívása. A megnevezés a teratológia (a „szörnyszülöttekkel, tehát a veleszületett rendellenességekkel foglalkozó tudomány) és az eutanázia (thanatosz = halál; euthanázia „jó halál”) kombinációjából született. Lényegében a súlyos rendellenességgel világrajöttek emberséges aktív elpusztulása vagy legalábbis haláluk siettetését, illetve passzív hagyását jelenti. A teratanázia minden fejlettebb egészségüggyel rendelkező országban napirendre kerül. Nem azért, mintha több fogyatékos gyermek születne! Ezt sokan állítják, de könnyen igazolható ennek valótlansága. Száz évvel ezelőtt még minden harmadik újszülött nem érte meg egyéves születésnapját. Ezzel szemben jelenleg már csak ketten halnak meg csecsemőkorukban. Ráadásul még az életben maradtak 98-as száma is keveselhető. Vannak olyan országok, pl. Svédország, ahol ez már 99 felett van. A teratanázia felvetését két tényező magyarázza. Egyfelől, hogy egyre több súlyos fogyatékos életben tartására képes, illetve, jó akaratból, egyre több fogyatékos létrejöttét segíti elő az orvosi ellátás. Hadd említsek mindezek érzékeltetésére egy-egy példát. A Down kórosok (korábban mongol idiótáknak nevezték őket) az egyik leggyakoribb értelmi fogyatékosság típus képviselői. Hazánkban évente mintegy 160 ilyen gyermek születik. Régen 15%-uk érte meg az iskoláskort. Jelenleg azonban az arány megfordult, már 85%-uk lesz iskoláskorú és él hosszú ideig, így — „létrejöttük” csökkenése ellenére (születéskori gyakoriságuk ugyanis az anyai életkor megfiatalodása miatt csökkent) — egyre „többen vannak”. Emiatt mind több kisegítő iskolai vagy egészségügyi gyermekotthoni helyre van szükség. A másik csoport legjellemzőbb példájául a nagyon kis súlyú újszülöttek kínálkoznak. Régebben az 1000 g-nál kisebb súllyal világrajötteket abortumoknak tekintették és sokszor a WC-be húzták le őket. Jelenleg többségüket már élveszülöttként kezelik és óriási erőfeszítéseket tesznek életben tartásukra. Ez sokszor sikerül is, de ennek nem egyszer nagy az ára: vakság, értelmi fogyatékosság, esetleg mozgássérültség. Jelenleg tehát az orvosi ellátásnak nehéz átmeneti korszakában vagyunk: már sok fogyatékos gyermek életét meg tudjuk menteni, de sokszor nem vagyunk képesek számukra az emberhez méltó életet biztosítani. Másfelől a gyermekek élete és egészsége felértékelődött. Régen a szokásos 8—12 gyermek között a szapora csecsemőhalál tombolása szinte természetes volt. Ma az 1—3 gyermek egyikének az elvesztése is ritka és súlyos tragédia. A múltban a kisebb mértékben fogyatékos gyermek még be tudott illeszkedni a család és a társadalom életébe. A jelenlegi túlságosan is siker-orientált társadalmunkban mindenfajta biológiai hátrány súlyos csapásnak tűnik. A társadalom anyagi tűrőképessége is csökkent. Egy-egy értelmi fogyatékos gyermek egyévi intézeti gondozása a társadalomnak mintegy 100 000 forintjába kerül. A családban maradó fogyatékos gyermek gondozása lényegében teljes embert igényel és ezáltal sokszor lehetetlenné teszi egy felnőtt (általában az anya) családon kívüli társadalmi tevékenységét. S ez, különösen napjainkban, amikor az anyaságot sokan nem tekintik teljes értékű társadalmi önmegvalósításnak, súlyos személyes konfliktusok okává válhat. E tényezőkből kell kiindulnunk és gondolkodnunk a társadalmi megoldások lehetőségein. De ezek között, a visszatéréssel a Tajgetoszhoz, nem számolunk. Talán elég három érv ennek alátámasztására. 1. Az orvos a gyógyításra tett esküt és mindenfajta ítélkezés: legyen életmentő, szemlélje passzívan a beteg állapotának alakulását avagy siettesse a szenvedések megszűnését, különösen a határesetekben, olyan súlyos felelősséget és erkölcsi terhet jelent, amit az orvosok nem szívesen vállalnak magukra. Sokan egyetértünk „az emberi élet abszolút értékessége” etikai elvével is és Albert Schweitzerrel valljuk: „Ha nem tisztelik az emberi életet különleges körülmények között, akkor az törvényszerűen együtt jár az emberi élet egésze iránti tisztelet csökkenésével.” 2. Azt sem szabad feledni, hogy a fogyatékosok is élhetnek a maguk szintjén harmonikus, sőt boldog életet. S azt is érdemes megemlíteni: nagy szükség lenne a fogyatékosok humánusabb, toleránsabb társadalmi megítélésére. 60
