Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Köteles Pál: "33": elbeszélés

boldog lesz. A lelkekben béke honol majd, mert többé nem kell gondolkodni, csak cselekedni. Azt is csak módjával.”

Becsukta a katalógust, és várta, hogy csengessenek. A hátralévő néhány perc alatt megpróbált szembesülni az osztállyal. Figyelte a lányokat s fiúkat, s mély megvetést érzett valamennyiükkel szemben, részben azért, mert három év alatt alig jutott valamire velük, másrészt viszont mert hagyták, hadd higgyék róluk, hogy már rég azon a mesterséges tavon eveznek, amelyet alájuk pumpáltak. „Most is a fecsegés a 101-es szám minősítő értékéről. Szörnyű!”

Amikor csengetéskor mindenki fölugrott az osztályban, már rájuk se nézett, csak sietett kifelé, hogy minél távolabb legyen tőlük.

— Nos, kolléga? — kérdezte már a tanáriban Szabó Ilona az orosz és az angol nyelv oktatója. — Nőnek-e már a káposztafejek?

— Ahogy vesszük! ...

— Ez túl talányos számomra — emelte tekintetét a nyelvek tudora a történelem oktatójára.

— Az már nem az én bajom — válaszolta kissé érdesen Táskái Ádám.

— Azt hiszem, kolléga, mi pályát tévesztettünk — jelentette ki nagyon komolyan Szabó Ilona. — A kudarc úgy tenyészik körülöttünk, mint a dudva.

Táskái elkerülte kolléganője tekintetét, s csak azt követően válaszolt, miután pedáns- pontosán elhelyezte az asztalon a katalógust.

— Bennem még soha nem volt ilyen érzés — jelentette ki határozottan.

— Ezek szerint maga egy boldog ember. A káposztafejek haszonnal emésztették a történelmi tanulságokat. Értik az összefüggéseket és ráadásul: Nagy Sándort, Napóleont, Bismarkot, Sztálint.

— Ahogy vesszük — bámult csodálkozva kolléganőjére Táskái.

— És persze azt is, hogy volt idő, amikor az emberek ölelkezni se mertek felszabadultan. Talán Ehrenburg írta valamikor, már Hruscsov alatt persze, hogy őszintén gondolkodni csak magányosan mert, és akkor is csak éjszaka, és csak úgy, ha fejére húzta paplanát is ...

— Kolléganő most miről beszél? — kérdezte szigorú tekintettel Táskái.

— Semmiről — tette fel olvasószemüvegét a nyelvek oktatója, s hozzálátott, hogy kijavítsa a friss rögtönzéseket.

Táskái Ádám egy ideig még megüresedett tekintettel bámult Szabó Ilonára, aztán hirtelen elhatározással elindult kifelé. A IV. bé tanterme előtt haladt el, most is, mint mindig. A lelke egészen üres volt, a gondolatai pedig egyszerűen elapadtak. Valami kósza, zavaros érzés maradt csak benne, s egyfajta nyugtalanság, aminek nem tudta pontos okát adni.

— Az a legszörnyűbb, hogy remény sincs a győzelemre — motyogta magának. — Engem legyőztek, de én soha nem győzhetek ... Csak rájuk kell pillantani... csupa megátalkodott teremtés. Híveim sose lesznek, legfönnebb ravasz haszonlesők...

Újra föl-föltekintett a fákra, mint az iskola felé menet, s bár nem látott egyetlen madarat se, esernyőjével néhányszor hevesen utánuk csapott.

— Milyen volt a mai nap? — kérdezte széles mosollyal az asszonyka.

— Mint a többi — válaszolta színtelen hangon, de a végső győzelem az enyém.

— Nagyszerű — tapsikolt a feleség, hogy leplezze nyugtalanságát, amit az okozott, hogy a férje szemében megint ott volt az a jól körülhatárolható üresség, amit először reggel vett észre.

— Vége a kísérletnek — állt meg szemben az asszonnyal —, a kontra sikerült. . . Kontra, rekontra, szubkontra — most újra a semmibe meredt, s hangosan felkacagott, mint aki előtt valami hirtelen megvilágosodott: — Azt hiszik, hogy saját akaratukat megőrizték, de én már tudom, hogy nem így van, minden az én szándékom szerint történik. Magam alá gyűrtem őket, az osztályt, következik az iskola, a város valamennyi oktatási intézménye, az országé. Már én diktálom a tangót az osztálynak, a világnak, mindenkinek...

— S ez jó neked? — kérdezte nyugtalanul az asszony, és már nem mosolygott.

41