Forrás, 1987 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - "Iszonyú rendet vágtam": beszélgetés Simonyi Károly Kossuth- és Állami-díjas professzorral: az interjút Staar Gyula készítette

a latin nyelv. A latint mindenki újra kezdte, azonos alapról indultunk. Vagyis mégsem. Nekem volt már bizonyos előéletem latinból.

— Igen? Honnan?

— Én korábban már ministráltam. A latin szavak számomra ismerősen csengtek. Köny- nyebben megragadtak az emlékezetemben.

Az akkori uralkodó felfogás szerint pedig azt tartották jóeszű, értelmes gyereknek, aki a mennyiségtant és a latint jól tudta. Annak a többi tanár sem adott rossz jegyet. Abban az időben az osztályfőnök is, rendszerint latin—magyar vagy matematika—fizika szakos tanár volt. Övék volt a nagy óraszám, övék a tekintély. Növekvő öntudatomat azután egy kedves élmény hűtötte le.

Egyházas faluba hazatérve első utam Kapuy Elek bácsihoz, a plébánoshoz vezetett. Köszöntöttem illőn, majd kezébe nyomtam az értesítőmet. Kisétált velem a kertbe, lapozgatta, nézegette a bizonyítványomat, én meg kihúztam magam büszkén. Ma is, ha az öregre gondolok, a tömjénfüst és a szivarszag keverékére emlékezem, kedvességére és nagyon puha kezére. Megelégedve becsukta az értesítőt, majd felém fordult és valahogy így kezdte a beszélgetést: Nunc, mi fili, dic mihi. . . Én csak álltam és a szájamat tátottám. Megismételte. Töprengtem. Mi a csudát jelenthet a kérdése? Csupa rendhagyó alak. A plébános rám nézett, újra kinyitotta az értesítőt. „Itt mégiscsak az áll, hogy egyes”. Tudod, akkoriban az egyes volt a legjobb érdemjegy. Aztán fölnézett az égre: „Uram Isten, mit tudhat akkor a többi!?” Ettől kezdve nem próbált latinul társalogni velem, hanem kijelentette: „Édes fiam, minden reggel bejössz hozzám, és latinul tanulunk!”

Talán megengedhető, hogy néhány szót szóljak még tiszteletére. Meggyőződésem, hogy a két világháború között nem veszett el annyi tehetség, mint hisszük. Minden kisebb településen volt ugyanis egy ember, rendszerint a plébános, aki azzal volt megbízva, hogy felismerje, kiválassza az értelmes gyerekeket. Mint a többi plébánosnak, Kapuy Elek bácsinak is feladata volt, hogy tehetséges parasztgyerekekből papnövendékeket toborozzon az egyháznak. Érdeke volt. Mégsem hagyta el száját egyetlen zokszó sem, amikor megtudta, én nem akarok pap lenni. Soha nem vetette ezt a szememre, feltétel nélkül segített.

Másfél év elteltével gyökeresen megváltozott a budapesti családi környezetem. Simo- nyi-Semadam Sándornak volt egy leánya. Férje a Ganz gyár mérnöke volt. Gyermektelenek lévén magukhoz vettek, ők lettek a nevelőszüleim. A rózsadombi villájukba kerültem, meleg családi légkör vett körül, saját fiukként szerettek. Időközben Elek bácsi felbuzdulva a sikeren, újabb levelezésbe kezdett, van itt még egy nagyon tehetséges gyerek, a bátyám, s ahol egy gyerek elfér, elfér kettő is. így került a bátyám ismét mellém, negyediktől ugyanabba az osztályba jártunk az Árpád gimnáziumban: nagyszerű volt így, majdnem ikerként együtt tanulni. A tíz paraszt gyerekből ketten elindultunk az értelmiségi pályán.

— Tizenévesen is érzékelni lehetett ezt?

— Hogyne! Abban a pillanatban, amikor valaki gimnáziumba kezdett járni, föltette a gimnazista sapkát és rövidnadrágba bújt, megváltozott körülötte az emberek attitűdje. A parasztgyerekek ünnepi rövidnadrágja térden alul ért; gondviselőm első dolga az volt, hogy nekem is térden fölül érőt vásárolt, amilyenben az úri gyerekek jártak. Pedig nekem édesanyám a legszebb ruhát vette meg a csepregi vásárban, mielőtt fölhozott Pestre. Akkoriban az értelmiségnek nagy rangja volt. A tizenéves gyerekhez, ha látták rajta, hogy rövidnadrágos értelmiségi palánta, másként szólt a villamoskalauz, a rendőr, mindenki.

Gyerekfejjel is éreztem, természetesen észrevettem mindezt. Gondold csak el, ha hazamentem Egyházasfaluba, diákként, 10—12 éves koromban, előjogaim voltak például a templomban. Ott meg volt mindenkinek a helye, az öregeké, a nőké, a férfiaké, azoké, akik a kórusba mehettek. A sekrestye fölött volt az oratórium, egy lezárt rész, padokkal, az ablaka közvetlenül az oltárra nézett. A diákoknak joga volt oda menni. Senki nem kérdezte tőlünk, miért megyünk az oratóriumba, azt mindenki természetesnek vette. Igen, érzékeltem az előjogokat és kezdetben ez hamis öntudatot is adott.

4