Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 9. szám - Gergely Mihály: Karácsony a Rózsák terén: variációk az öngyilkosságra

rendőrségnek, bíróságnak) kellene a védelmükre kelniök. Az évek óta kialakult gyakorlat azonban lemond a társadalomnak erről a kötelező szerepéről, pedig ez a kényelmesség és önámító közöny sehogyan sem illik egy szocialista társadalomhoz.

A felvételin kis időre megint csend van, orvosok és ápolók már elvonultak a kórtermekbe, én elsétálok a női szárnyra. A múlt héten az intenzíven megismert D. Sándornét meglátogatni. Még eszméletlen volt, amikor figyelmembe ajánlották, majd beszéljek vele, érdekes eset.

Sokkal több. Tipikusnak mondható, sok asszony hordja azt a keresztet, amely alatt D. Sné is összeroppant. Nem először. A miértre adandó válasz többszöri beszélgetésünkben bontakozott ki.

D. Sné negyvenkét éves, kissé molett, a középtermetnél magasabb. Valamikor nagyon szép lány lehetett, ma is sokat őriz még belőle.

Első alkalommal, az intenzíven, ezt mesélte: — Nagyon vártam, hogy hétvégére hazajön a katonafiam. Három gyerekem van, ő a középső, én mindegyiket egyformán szeretem ... A házasságunk jó, a gyerekeket szeretjük. Készültem a fiam fogadására, sütöttem, főztem, vettem egy liter bort meg egy fél liter pálinkát... De késett, végül nélküle kellett ebédhez ülnünk. Aztán nemsokára csengett a telefon. Egy katonatársával üzent, hogy nem tud jönni. Ettől kiborultam, sírni kezdtem. Beszedtem az elmaradt reggeli nyugtatóimat meg a délit, ittam rá egy stampedli pálinkát... Aztán kimentem a fürdőszobába, lenyeltem még ... darab Andaxint. Visszatértem a családhoz, leültem a helyemre, de hogy kezdtem bágyadozni, gyanút fogtak. A férjem faggatott, mi történt, mit tettem. Megmondtam ... Aztán telefonált a mentőkért... Ugye, meggyógyulok? Tessék mondani, mikor mehetek haza? ... Máskor nem leszek ilyen meggondolatlan, mert a körzeti orvos valóban figyelmeztetett, hogy a gyógyszereim szedése idején semmi szeszt nem szabad innom.

A második alkalommal ezt mondta: — Az intenzíven nem akartam beszélni... Az az igazság, hogy a férjem alezredes, a munkahelyén nagyon szeretik, mondják, igen udvarias, mindenkihez kedves, de otthon egészen más. Mindent rámhagy, a háztartás mellett még a különféle ügyeket is nekem kell intéznem. Pedig én is dolgozom, egy gyógyszercsomagolóban. A fizetés nem sok, de az a háromezer is kell. Munka után én takarítok, főzök, mosok, a férjem meg hazajön, megebédel, aztán bevonul a szobájába, és csak a rádió érdekli meg a lemezek meg a tévé. És a meccsek, a totó. De hogy egyszer megkérdezné, mit segítsek, vagy foglalkozna a gyerekekkel... És hogy néha engem is elvinne, amikor ők odabent összejönnek szórakozni, soha. Már kérdeztem tőle, hát annyira megcsúnyultam volna, hogy engem szégyellened kell? ... Most megint nagyon összevesztünk, azért borultam ki, nem a fiam miatt, azért szedtem be a gyógyszereket. Voltam már idegosztályon is.

— Mondták már, mikor mehet haza?

— Még nem mehetek, innen átvisznek a ... kórház idegosztályára, ahol kezeltek. Azt várják, hogy onnan jelezzék, mikor üresedik ágy.

A mai, harmadik találkozón még közlékenyebb, mintha megkönnyebbülne, hogy beszélhet. S megint a férjéről. — Tetszik tudni, korán ismertem meg, tizenhat éves se voltam. Mikor azt betöltöttem, 1958-ban összeházasodtunk. Egy évre rá megjött az első fiunk, tőle már van két unokám, ő ma is meglátogatott.

— És a férje?

— Nem ... Ő nem is fog, tudom. Máskor se tette ... Őt már nem érdekli az én sorsom. Az esküvő után négy évvel történt először, hogy egy másik nő miatt otthagyott engem két kisgyerekkel és csak négy év múlva jött vissza ... Azóta még kétszer ment el, mindig nők miatt, én mindig visszafogadtam, megbocsátottam neki, hiszen közben megszületett a harmadik gyerek is, a lányunk ... A gyerekek mind hozzám húznak, azt várják, hogy az apjuk egyszer végleg elköltözik, és mi élhetünk békességben. De ő most már nem akar elmenni, azt mondja, a lakás a nevén van, menjek én ... Menjek a szüléimhez. Lehet, hogy a kórház után hozzájuk költözöm. Voltak itt délelőtt és nagyon hívtak. Hogy menjek csak, elférek a lányommal együtt. A második fiunk is felnőtt már, csak meglesz az apjával, ha leszerel, amíg meg nem nősül. Már van menyasszonya . . . Nem tudom, mit tegyek.

65