Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Márkus István: Egy élet társadalomrajza (I.): Túri Janka, nagyanyám (és a Túryak)

ahogy ő értelmezhette. Mert ez a hitelv, ez a fogalom, ez a latin szó tömören, kérlelhetetlenül, el nem utasíthatóan közölte vele sorsának nyitját. Elvállalt, reá mért, önként betöltött életének, kimunkálódon, belsőleg is kimunkált, kérlelhetetlen magatartásának ez lett a kulcsszava. Predestináció. íme, az ember sorsa eleve elrendeltetett. Az övé is.

Elrendeltetett tehát az is, hogy az ember — ha méltó e névre — akarni is kénytelen legyen és valóban örökösen és nap mint nap, hatékonyan akarja is... Mit? Azt, hogy önként betöltse a sorsát. Hogyan? A tőle telhető megfeszített erővel. Szorgalommal és türelemmel. A reá bízottakról való gondoskodással. Szeretettel? Igen, amennyire képes.

A szeretni tudás áldása nem mindenkinek adatott meg egyaránt. Szeretett-e ő valaha valakit? Ez az, amit képtelen vagyok tudni.

De úgy élt, mint aki számára ez is parancsolat. Elvégezte a kötelességeit. Mást alig tett — tehetett volna-e? — életében. Oldott, mókázó percei, e ritka-ritka pillanatok, ahogy jöttek — és mindig csak alkalomhoz kötötten, mások kedvéért, szinte azok is kötelességsze- rüen — el is múltak. Hétköznap Nagyanyám nem játszott. Semmit. Semmilyen értelemben.

Engedelmes volt hát vagy kemény? Ez is, az is. Miért zárná ki egyik a másikat? Kemény akarattal, önként teljesítette a Sors, azaz az Isten mindenre kiterjedő parancsolatait. Engedelmesen. A parancsolat nem is kívülről, felülről érkezett el hozzá, még ha így hitte is. Megíratott az benne is. Egyéniségében, kemény jellemében. Miként tudhatott volna másképp ily törhetetlenül engedelmes lenni?

60