Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - KÖNYVHETI KÖNYVEKRŐL - Sümegi György: Művészeti könyvek a könyvhéten: 20. századi magyar festészet ls szobrászat: Szántó Tibor: A magyar plakát: Petényi Katalin: Barcsay Jenő: Barabás Miklós: Önéletrajz: [könyvismertetések]
válik ez károssá és kórossá? A mértéktelenségtől. Amikor az ember az élet, a valóság elől menekül a kábult állapotba. Ennek pedig ezer oka lehet. Vannak embertársaink, akik nehezebben viselik el a kudarcélményt, a betegséget, a sorscsapásokat. A legkézenfekvőbb megoldásnak ezt a struccpolitikát érzik, a tudat kikapcsolását, lebé- nitását a szesszel. Minthogy társadalmi méretű jelenséggel van dolgunk, a kérdés nem utalható csupán az egészségügyhöz. Egy nép egészségét, közérzetét csak nagyfokú tudatossággal, összefogással lehet megóvni, visszaszerezni. Nehéz vitatkozni Valkai Zsuzsa elemzésével, tipológiájával. Az olvasó mégis kicsit elbizonytalanodik a könyvet behajtva. Éppen, mert az orvostudomány is bizonytalan még a dolgában. Emlékezetes, milyen szenzációt, sőt botrányt okozott szakmai körökben Bakonyi Péter: Téboly, terápia, stigma című könyve, amelyben az egészségügy egyik mostohagyerekéről: a lélek és elmegyógyászatról rajzolt valóban megdöbbentő képet. Szó esett ott az alkoholizmusról is, mint tehertételről, amely kórházi ágyakat, gyógyító kapacitást von el, más, érdemibb(?) feladatoktól. Bakonyi részletesen kifejti, amire Valkai csak utal, — hogy maga az orvostudomány is megosztott a diagnosztizálásban, a gyógymódokban is. Miért érdekes ez? Mert Valkai is idéz ingerült orvosi véleményeket, amelyek meddőnek, kilátástalannak tekinti az alkoholisták — az alkoholizmus gyógyítását. Abban feltétlenül igazuk van, hogy a kérdést ma már nem lehet ezen a szinten megoldani. Nem, mert sajnálatosan nagy tömegeket érintő, valóban népbetegségről van szó, másrészt a magyar egészségügy intézményhálózata egyszerűen felkészületlen erre. A sajtó, a közvélemény már foglalkozik a kérdéssel, de furcsa módon sokszor megreked a moralizálás szintjén. Márpedig — a keresztény egyházak története a bizonyság rá — tudjuk mennyit ér a moralizálás, a prédikáció, ha a deklarált elvek nem válnak belsővé, az életet szervező erővé, tartóssá. Valkai Zsuzsa megközelítése az orvosé, pszichológusé. Esetleírásaiban, interjúiban a lélektani okokat, motívumokat tárja fel, s csak érintőlegesen szól a szociológiai, társadalmi háttérről. Könyve így is hasznos, mert új szempontokat is felvet. Mindezek előtt magát az alkoholbetegséget definiálja, mintegy tudatosítja. A sokszor szántónkért „kiút” megfogalmazásánál azonban már is elbizonytalanodik, s ez nem véletlen. Olyan értékromlással, földcsuszamlással van dolgunk, amely már rég nem orvosi kérdés. Csupán példaként említem a gyesen lévő kismamák alkoholizmusát. Nagy baj van ott az anyai ösztönnel, ha az ifjú anya „unja” a saját gyerekét!, (s unalmában kezd el inni, partnerkapcsolatot keresni). Valkai meggyőzően elemzi, hogy a baj sokkal korábban: a családban, s részben az iskolában, tehát még a szocializálódás folyamataiban keresendő. Azok a nők válnak alkoholistává, akiknek a lába alól valamilyen ok miatt kicsúszott a talaj, így van ez a férfiaknál is, ám míg a férfiak mindenkor ittak (noha nem ennyit), a nők alkoholizmusa valóban új jelenség. Összefüggésben van az emancipációval, illetve a család fellazulásával, a hagyományos nemi szerepek összekúszálódásá- val. A folyamat — sajnos — önmagát gerjeszti és akkumulálja. Nehéz is visszafordítani addig, amíg nem komplexen, tehát társadalmi összefüggéseiben vizsgáljuk, hasonlóan a demográfiai árapályhoz, az öngyilkossághoz, a felnőtt férfiak indokolatlanul nagy halandóságához. Az alkohol: tünet. Igaz, divat-tünet is, de nem szüntethető meg sem rendelettel, sem erkölcsi prédikációval. Újra kell gomboljuk a mellényt. . . (Magvető Kiadó, 1986.) Horpácsi Sándor Művészeti könyvek a könyvhéten 20. századi magyar festészet és szobrászat. — Szántó Tibor: A magyar plakát, — Petényi Katalin: Barcsay Jenő, — Barabás Miklós: Önéletrajz Az új, az alkalomra készített kiadványokat bemutató füzetben s másutt, ahol a hat napos akció termését listába foglalták — a művészeti könyvek szerepeltek mindenütt a sor legvégén, a jegyzékek legalján. Részint természetes ez, hiszen elsősorban mindig is a szépirodalom ünnepe a könyvhét s nem a művészeti (itt értsd: képzőművészeti) kiadványoké. Ezek csak kísérői, ha úgy tetszik sereghajtói, körítései évek óta az ilyenkori könyvtermésnek. Ráadásul nem is ezek hozzák a hasznot (ha egyáltalán némely könyvheti bestseller lehet rentábilis, sőt, anyagi hasznot termelő — a sokat elemzett-szidott, de szívósan nem változó mai könyvhelyzetben) mivel jelentős többletköltségen készülnek a szépirodalmi művekhez képest is (pl. színes reprodukciók, igényes — legalábbis anyaghasználatban — megjelenés). A képzőművészeti könyvek jobbára ráfizetésesek, azaz egy-egy kiadvány nem tudja önmagát 91
