Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Surányi Dezső: Az ősi magyar hitvilág növényei
melletti Szentkút búcsújáró helyén a bokrokon pihenő rongyok, sálak, kendők, gyermekruhák tömege (Szutórisz, 1905), kérő vagy éppen hálaadó célzattal. A zádokfa Szabó szerint „a régi pogány világban szent fa, az istenek fája; azután a kereszténységben is sokáig szent árnyékú fa, amint hogy ma is sok helyen a zádokfák állanak a templomok mellett; ennek fájából készültek rég a vért áldozó szent kelyhek vagy csészék is.” Szír krónikákra utalva írja Ipolyi, hogy a Jazád fája lényegében egy perzsa istenségre utal, mivel az hatalmas tölgyfában lakott. Tisztelete minden bizonnyal csak a levédiai és az etelközi szállásterületen alakult ki, vagyis perzsa kultúrhatás szomszédságában. A zá- dokfára, Jazád fájára is használták az Isten fája elnevezést, bár a magyar mitográfiában ürömfajt jelent. Kovách Aladár (1904) szerint elsősorban az Artemisia abrotanumot nevezték Isten fájának, ez azonban lágyszárú növény. Elsősorban folklór adatok alapján állítható, hogy a dió is szakrális fa a magyar hitvilágban, az elkövetkező nemzedékeknek ültetett fa azt is sejteti, hogy talán életfa is lehetett. A perzsa hatás, vagy közvetítés ebben az esetben sem zárható ki. Görög-római analógiával, tényleg Isten fája, nevezetesen Jovis glans, vagyis Jupiter makkja. Sokféle babonás hiedelem kapcsolódik a dióhoz, leginkább a faanyagának értékes volta, hosszú életkora, mérete és gyümölcsének hasznossága motiválja a történeteket. A mogyoró, vadkörte, berkenye vagy éppen a bükk is fontos határjel, tiszteletük sem ismeretlen a magyarság körében. II. András adománylevelében olvashatunk vadkörte hagyásfáról, ahol a pogány szokást még a gyermekek, a fiatalság játékai tartják emlékezetben. Tehát a hagyásfák szakrális és határjelző funkciót is betöltötték; ezzel magyarázható, hogy immanensen bár, de megmaradt népünk emlékezetében. A hazai erdőségekhez képest, sokkal több famatuzsálem él nálunk, mint más európai országokban; így szelídgesztenyék, bükkök, tölgyek, hársak, cseresznyék, fenyők, nyárfák, vadkörték. Az ördög fája a bodza, Isten büntetésből adta a sátánnak, mert csak ennek a vesszejébe tudott belefújni. — Egy bájos székely rege Jézus kereszthalálával kapcsolatos, amelynek ősrégi rétegében prekeresztény elemeket vélünk felfedezni. A poroszlók Jézus keresztjéhez fát kerestek. A tölgy a hír hallatán megkeményedett, a baltát kivetette magából; a fenyő tűlevelei felborzadtak és összeszurkálták a favágókat; a jegenye folyton elhajlott a balta elől; a rezgőnyár azonban sorsát nem kerülhette el, de azóta reszket, nehogy a szomorú eset megismétlődjék. Másik változat szerint Jézus a rezgőnyár lombjai közé menekült, de rátaláltak, ezért haragjában megátkozta a fát, és azóta folyton remegnek a levelei. Növény csodák, gyógyír ek A Csabaire és Szent László füvének kiválasztása nyíl kilövéses módszerrel történt, ami hasonlatos volt a nomád népek körében az ezredfordulón. „Beszélik, hogy Szt. László király idején egész Magyarországon rettenetes ragály (pestis) dühöngött. A király pedig megnyerte imájával Istent, hogy a ragály gyógyítója azon növény legyen, melyet fölfelé lőtt nyila estében eltalál, ez pedig a keresztes tárnics volt, amellyel azután alattvalóit a nyavalyától megszabadította.” (Clusius) Arany János e népregét feldolgozta. Megfogadta a nép. Akkor a fejedelem Ment tovább s megállva egy dombosabb helyen, Kézivét koronás feje fölé tartá, — Pendült a feszes húr, mikor elpattantá. A nyíl meg süvöltött a levegő égben, Mint egy futó csillag tündökölt reptében, Majd leszállt a földre szárny asuhogtatva, Szigonyáig fúrta fényes hegyét abba. 57
