Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Márkus István: Egy élet társadalomrajza (I.): Túri Janka, nagyanyám (és a Túryak)
arcképfestőnője: Leona néni. Velük én sosem találkoztam. Leona néni korán meghalt, Gyula bácsi — ahogy a családban emlegették, tisztelettel, de úri elzárkózottságát nehezményezve — kisdiák koromban, a 30-as években még élt, de nem lett volna illő, hogy csak úgy elvigyenek hozzá, rokoni vizitre. Otthonában és műtermében mégis járhattam egyszer, halála után, amikor hagyatékán — gyermekei nem lévén — a testvérek és azok leszármazói osztoztak. Mit örökölt tőle a húga, Janka nagyanyám, nem tudom. Annak a nemzedéknek szemérmessége — említettem már — a pénzügyekre is kiterjedt. Sok nem lehetett. Két-három képet elhoztunk, az egyik a szüléimhez került. Tengerpart, nagy hullámok csapkodják a sziklákat, viharos égbolt, fehérszegélyű, fekete, torlódó fellegek. Nekem tetszett. Sajnálom, hogy nincs már meg, nem tudom, hogyan kótyavetélő- dött el. Talán az 1950-es években, a kitelepítés idején. A műteremben, ahová elfogódottan léptem, egy halott ember, a nagynevű rokon szentélye volt, én meg 12 éves gimnazista, bolyhos bútorok, keleti szőnyegek, pipatórium csibukokkal, törökös csecsebecsék, vörösen csillogó csőrös kávéskanna. Ilyenekre emlékszem. Meg arra, hogy a nagy, piszkos ablakon megszűrve és ferdén jött be a délutáni fény. Sejtelmes volt. Művészi. Ilyen helyen én először jártam. Volt azután ott egy — vagy több? — vastag album is, bordó, bársonyos bőrkötésben. Abban, — azokban? — Gyula bácsi erotikus rajzai. Csak odapillanthattam. Megtekinteni persze, nem engedték. De elégszer hallottam aztán, ahogy emlegették. „Mégis csak furcsa” — ez mondatott éles hangsúllyal. Mármint, hogy a templomi festőnek, — egy katolikus úrnak — ilyen kedvtelése lehetett. Miért ne lehetett volna? — kérdem érettebb fejjel. Mi lett ezekkel az értékes rajzokkal? Gyanítom, a családi szégyenlősség oltárán égtek el, még mielőtt készpénzzé váltódhattak volna. Ha csak valamelyik nagybátyám el nem rekkentette őket. Nekem ez a felfedezés a következő napokban kínos perceket okozott. Szörnyű volt elgondolnom, hogy — mondjuk — az a festő is, aki gimnáziumi kápolnánk gyönyörűséges oltárképét alkotta (amely előtt akkoriban igaz áhítattal térdepeltem), hasonló albumot rejtegethet otthon. Hogy Túri Gyusziból Túry Gyula művész úr lehetett, nyilvánvalóan az ambiciózus vasutas szülők érdeme is. Ugyanők a másik két fiúnak, az elsőszülött Józsinak és a negyedikként világra jött Gézának (?) is megadták a lehetőséget. Az ösztönzést is, feltehetőleg. József, nagyanyám kedvelt testvérbátyja, aki az 1860-as években született, ugyancsak kijárta a gimnáziumot. A jogra is beiratkozott. Jegyző lett Szirmabesenyőn. Jó sokáig élhetett ez a Túry József, — természetes, hogy már y-nal, — ott, a Borsod megyei faluban. Gyermekkorom egyik el nem múló emléke, ahogy nagyanyám az ő szeretett Józsi bátyját, vele együtt azt a virágos-pogány, annyira érzékletes falunevet — Szirmabesenyö — ellágyulva emlegette. Mint egy Józsijával összetartozó fészket. Ami úgy jelent meg gyermeteg képzeletemben, mintha a falu tollal-pihével bélelt emberlakta madárfészek lenne, és abban az én soha nem látott Józsi bátyám, nagy fehér bajszával a legjobb ember, aki létezik, a busa parasztok, a megszelídített besenyők (eredetileg afféle kutyafejű tatárok) mestere, őrizője, jótevője. Jótevő volt-e ez a nemesített nevű jegyző? Nem tudom. De Nagymama ilyesfélének’mesélte. Ő pedig csak tudhatta, mert nem egyszer töltött el heteket hosszúra nyúlt leányságának nyarain, távol a porban izzó alföldi városkától. Az erdők alatt. Szirmabesenyőn. ím hát Túri Jóskából is úr lett, legalábbis úrféle. Jó szüleinek őt is sikerült feljebb segíteni. Ez az, ami most szorosan idetartozik; egyebet, közelebbit úgysem tudnék mondani róla. A legkisebb fiút, Gézát (?) ugyancsak szívesen taníttatták volna, de ez esetben kárba veszett az igyekezet. „Abban a fiúban nem volt kitartás”, mint Nagymamától hallottam. Mesterségre fogták volna, de ott sem maradt meg. „Nem fűlt a foga a munkához”. Mihez 55
