Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Surányi Dezső: Az ősi magyar hitvilág növényei
használtak a magyarok. Számottevő gabonatermesztést, kender- és mindenféle kertészeti növény termesztését folytattak, elsősorban az alánok és a bolgár-török népek növénytanigazdasági tapasztalatai jelentették a segítséget. Levédiában, növényföldrajzi és régészeti adatok birtokában állíthatjuk, hogy a magyarok a szőlőt, szilvát, őszibarackot, kajszit, a fekete meggyet és a dinnyeféléket is termesztették. A nomád népek mozgásai tovább nyomták őseinket innen, elérve a Dnyeszter, a Dnyeper és az Al-Duna vidékét. Etelközben a földművelést változatlanul tovább űzték, az új szálláshely ökológiai és növényföldrajzi elemeiben alig tért el az előzőtől, mindez lehetővé tette a tapasztalatok átadását a következő nemzedéknek. A katonai helyzet azonban nem kedvezett az ittmaradásnak. Valószínűleg több hullámban foglalták el a magyarok a Kárpát-medencét, de ennek tényszerű és hipotetikus elemei nem e tanulmány témakörébe tartoznak; ennyit azonban szükséges volt előrebocsátani, mert hosszú ideig népünk őstörténetét sematikusan értelmezték, amelyet a nomadizálás határozott meg — holmi primitívséggel és mindenféle kulturálatlansággal. Ez az életforma azonban a szükség parancsa volt, hisz a ökológiai, növényföldrajzi és katonapolitikai körülmények szorították rá népünket arra, hogy fakultatív földművelő nép legyen; erre voltak meg a lehetőségek. A régészeti leletek, művészi eszközök igen fejlett földművelést, állattartást és kézműipart feltételeznek. „Nagy és szép munka vár a régészeken kívül az úrihímzések, a cserépáruk, a bútorfestés virágoskertjeinek kutatóira ... Tehát nem valami nullapontról indult a magyar díszítőművészet, nem fekete-fehér virág volt a török előtt, hanem még a steppéről hozott, ősi soron való örökségünk alakult újjá a török időkben ... (László Gyula). Hasonlóan értelmezzük mezőgazdasági ismereteink előzményeit, különben hogyan lett volna elképzelhető a X —XI. századi, exportképes termékfelesleget is termelő mezőgazdaságunk kialakulása, amely már akkor virágzásnak indult? A pusztán itt talált termelési tradíciók alapján, a hozott ismeretek nélkül — fél évszázad alatt a magyar nép nem tudta volna magas szintre emelni a mezőgazdaságot, mégha a kontinuitás elmélete nagyon is tetszetős, de sok szempontból recens módon, célzatos . . . Fák a magyar mitológiában Vizsgáljuk meg, hogy a magyar nép ősvallásában (animizmus és sámánizmus) — keresztény elemekkel, a mitikus történetekben milyen fák, cserjék, virágok fordulnak elő, mert e történeti-botanikai adatok elemzése segíti, sőt bővíti őstörténeti képünket. Elsősorban Ipolyi Arnold (1853), Kandra Kabos (1897) és Szutórisz Frigyes (1905) munkáiban találtunk érdekes adatokat. A magyar ősvallásban bizonyos fák, mint a fenyő, a tölgy, a nyír különös tiszteletet élveztek, ezek valójában mint életfák, vagy éppen mint sámánfák is szóba jöhettek. A mitikus és mágikus fák mellett bizonyos lágyszárú növények ugyancsak számításba veendők. A gyógyító növények pedig gyakorlati hasznuk révén, messze túlmutatnak azon a kuriozatív adatszerűségen, amelyek mitográfiai fontosságukból adódna. Miközben törekedtünk a teljes növényjegyzéket adni, utalnunk kell a munka nagy-nagy nehézségeire is, mert a néphiedelmek számos problémát vetnek fel. A magyar növénykultusz kutatása során elsősorban azt kell vizsgálnunk, hogy a gyűjtögetés és a földművelés mikor és milyen körülmények között jellemezte a magyarság életét, mert a növényekkel összefüggő rítusok egy bizonyos rétege a honfoglalást megelőző időszakra vezethető vissza (Újváry, 1980). Az is igaz, hogy a mitológiai adatok és a történeti-néprajzi motívumok bizonyos fajok termesztéstörténetét a ködös múltba helyezhetik; ezért az egyes fajok esetében növényföldrajzi, régészeti, esetleges írásos adatok alapján mondhatunk véleményt. A finnugor népek mai „szállásterületét” vizsgálva: az egyes népek elég távol kerültek 55
