Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 8. szám - Gellért Sándor: Emlékeim Gulyás Pálról

Ionná, barackíz, utána egy csésze tea. Ez volt rendszerint a vacsora. Felesége, a szép kis „tatár” asszony, nekem és Palinak ott terített helyben a könyvtárszobában. Ő maga kinn maradt a két gyermekkel, Klárikával és Zolival a másik szobában, vagy a konyhában. Klári és Zoli, ha nem tanultak, hancúroztak és be-bekíváncsiskodtak hozzánk az ajtón.

Sokat csavarogtam én Debrecenben, hol a Késes utcában (hányszor láttam az utolsó villamost elmenni), hol a vasutasok utcájában, a Wesselényi utcán, hol a külső vásártérnél, a Tizenhárom városban, a huszárlaktanya környékén. Csavarogtam a „rossz nők” után. Kerestem bennük a tiszta életemet, amit elvesztettem valahol. Azt gondoltam, hogy megtalálom, de csak jobban bemocskoltam magam. Kergettem önmagamat, s fúrnom kellett önmagam elől. Gulyás Pálhoz futottam. Nála, az ő kedves családi körében mindig úgy éreztem, hogy van emberi tisztaság, és hinni kell az élet szépségében.

Azért is fel-feljártam Gulyás Pálhoz, hogy a legújabb verseimet felolvassam neki. Az első kritikusom mindig Visky Feri, az utolsó mindig ő volt. Pali ellátott tanáccsal. És irányított. Persze, csak úgy magyar módra. Magyarázni kezdett az Eddáról, a Kalevaláról, a világirodalom nagy eposzairól, nekem rontott Buddhával, Shakespeare-rel, Dantéval. Úgy beszélt, mint egy sámán, csak éppen a varázsdob hiányzott a kezéből.

Gulyás Pál szerette megosztani az örömét másokkal, de szeretett ugratni is másokat, s olyankor olyan volt, mint egy pajkos gyermek. Egyszer arra léptem be hozzá, hogy Schiller drámáit olvassa. Nagy, képes kiadás volt. Aznap vette az antikváriumban. Bekiáltja a feleségét:

— Rozóka, Rozóka, gyere csak!

És Rozóka kinn hagy csapot-papot a konyhában, és bejön. Szép, göndör hajú fekete asszony volt. Ma is látom, amint ott ül Pali előtt a széles fotelben, az meg oldalakat olvas fel neki Schillerből — németül.

— Ugye milyen szép?! Neked tetszik, Rozóka?

S mit tudott vön erre felelni szegény?!

— Tetszik — azt mondja.

Pedig se ő, se én nem sokat értettünk az egészből. Tudta ezt Pali, de szerette megosztani az örömét másokkal. Végül is a felesége elunta Schillert hallgatni s szinte engedelmet kérőn állt fel:

— De megyek már, mert dolgom van.

Pali bezárta a könyvet s elmosolyogta magát, de valahogy úgy, hogy a mosolya mint egy aranypalást húzódott az asszony után.

Gulyás Pál nem az írásaiból élt. Inasiskolai tanár volt. Egyszer bevitt magával az inasiskolába. Ott rábeszélt, hogy menjek be vele az osztályba is. Kinn a folyosón azt mondta:

— Te erős ember vagy, mindjárt ahogy belépünk, kenj le egy pofont a legelsőnek.

Dehogy kentem volna! Hiszen ő is csak tréfából mondta. Meg aztán nagy, felgyűrt ingű

mészároslegények, csizmadia, meg pékinasok voltak a tanítványai. Belépésünkkor elcsitult a zaj, a pad tetején verekedők lehúzódtak az ülőhelyeikre.

Kíváncsi voltam rá, hogy tartja Pali az óráit. Számtanórán két gyermek az asztal mellett rajzolt.

— Miért ülnek azok ott kinn? — kérdeztem Palitól.

— Tudod — azt mondja —, ezek nagy rajztehetségek. A számtant sohase fogják megtanulni. Azért ültettem őket ide az asztalhoz, hadd rajzoljanak.

A számtanóra után következett a magyaróra. Arany János Szent László című versét tárgyalták. Óra végén azt kérdi Pali a lurkóktól:

— Van-e olyan köztetek, aki még nem volt moziban?

— Nincs! Mind voltunk! — kiáltották kórusban.

— Láttatok akkor, hogyne láttatok volna, filmet is.

— Láttunk.

— El tudnátok készíteni jövő órára a Szent László című verset filmre — versszakonként?

28