Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 8. szám - Czakó Gábor: Ráctánc: elbeszélés
szélmalmot ábrázoló műszer önmagát is. A szélmalmocska kapujában álló bugyogós török? hollandus? figura jobb kezében lévő borszeszcsík Celsiusban mutatta az adatokat, a bal kezében lévő Fahrenheitben. Az előbbi 17 Celsiust jelzett, az utóbbi 63 Fahrenheitet. Utánaszámolt: stimmelt. „Mi legyen a mamával Mihály, mi legyen?”, ezt a mondatot hajtogatta Gizi, fittyet hányva arra, hogy a bátyjának dolga van: munkafüzetébe be kell jegyeznie a mérési eredményeket. (Nem a Technoimpexes noteszba!) Lemezt váltott: „Miért nem törődsz velünk? Miért nem figyelsz rám? A mama a te anyád is!” „Mindennel én törődjek?”, Mihály ingerült viszontkérdésének jó oka volt: csak most ötlött a szemébe az erkélyajtóba szerelt barométer. Ping-pang — ritka jégeső kopogott az üvegen. Cifra káromkodás szaladt ki a száján. Hát nem elfeledkezett róla? És az előszobában se nézte meg a higanycsöves Torricelli-műszert! Persze nyomban pótolta a mulasztást. Gizi nem lihegett a nyomában, megitta a kihűlt nescafét. * * * A testvérek viszonyát a kínos eset némileg befelhőzte. Mihály egy csöppet sem érezte magát bűnösnek, mégis megvonta magától az ebéd utáni Coca-cola adagjának a felét, 1,25 dl-t. Majd úgy döntött, hogy mai kocogó-penzumát nem a háztömb körül fogja teljesíteni, hanem átvág a lakótelepen Gizihez. Ne fogja rá, hogy nem törődik a mamával. A jégeső rég elállt, sütött a nap, minimum másfél órás száraz idő ígérkezett a barométerek egybehangzó véleménye szerint. Szerette városát és benne a lakótelepet, ahogy a szükségszerűt szereti az épeszű ember. Büszke is volt rá, különösen az utóbbira. Nem is kocogott soha másfelé. A látvány konkrét és mély gondolatokat csiholt ki belőle. Ilyesféléket: minden kor szelleme rányomja bélyegét alkotásaira, így építészetére, a városok képére is. A pár esztendeje épült nagypanelos lakótelep igazolta előtte, hogy Kisperjés sem maradt ki ennek a szellemnek az érintéséből. Letért a tervező szeszélyét követő bitumenezett útról, buckákon, gödrökön, a lerombolt kertváros sitthalmain szaladt keresztül. Hátán verte léptei ritmusát a futótáskája, benne az elmaradhatatlan üvegmérce. Önkritikát gyakorolt, amiért eddig nem építette be edzéstervébe a terepfutást, hiszen ugyanannyi edzésidő alatt terepen legalább kétszer akkora teljesítményt lehet leadni. Elhatározta, hogy utánajár a dolog fizikájának és pontos számításokat végez. * * * „Segítség! Vigyen magával! Jönnek a rácok!” A mama az erkélyről kiabált a 29-es busz vezetőjének. Mihály hallotta, de mivel a hátsó bejárat üvegajtaja volt éppen kitörve, nem kerülte meg a házat. Gizi dolgozatot javított. Bal kezével tolta a matricát a helyes megfejtéssel a feladatlapon, jobbjával strigulázott. Miután bátyját beengedte, tüntetőén visszaült s dolgozott tovább. A mama se jött be az erkélyről. A fülledt szélben várta a következő buszt. „Hagyjad, ott legalább nyugton van.” A magára hagyott tévékészülék szerint száz kilométerrel északabbra, a budapesti maratoni versenyen, zuhogott az eső. A tapéta tényleg le volt sikálva. Mindenütt, ahol nem állt előtte szekrény, rókámé, polc. A Világirodalom Remekei se úszták meg szárazon. Az ultrás víz még dolgozott bennük: púposodtak, hólyagosodtak a padlószőnyeg lankáin. Mihály — amíg húga kidolgozta magából az indulatot — összeszedegette, becsukogatta, visszarakta a polcra a könyveket. Jóindulatból, s nem azért, hogy még jobban összeragadjanak, s majdan megdohosodjanak. „Már itt is van egy?” A mama észrevétlenül lopakodott be az erkélyről. Kiáltásával egyidőben a karácsonyi kaktusz előzőleg gondosan lesikált, kézre álló cserepével úgy fejbesomta a fiát, hogy az menten összeesett. 17
