Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Fábián Gyula: A homokvilág emlékháza: [Gy. Szabó Béla festő- és fametsző művész]
Fábián Gyula A homokvilág emlékháza XV evesen gondolták a még élő szanki öregek, hogy egyszer annak a csöndes, szerény fiatalembernek, akit fölerősödni fogadtak a pesti diáknyomor-tanyáról a tiszteletes úrék, egyszer emlékháza nyiljék a községben. Már közel az idő, ez év nyarán a mester, Gy. Szabó Béla festő- és fametsző művész emlékezetére megnyílik a ház, amely méltó helyen őrzi azokat a kincseket, melyeket ő hagyott ránk. Gyulafehérváron született — Háromszékből indult —, Budapesten tanult és Kolozsvárt választotta otthonának, ahová mindig, mindenünnen hűséggel visszatért. Mégis, érdekes, de inkább különös, hogy művészi útbaindítója a szanki homokvilág volt. Próbálkozott ugyan mérnökként (hiszen szülei ilyen nemes pályát szántak az ifjúnak), kisebb rajzokkal választott városában, életének mégis meghatározója lett Szánk. Háromszékben szelídeb- bek a hegyek, barátságosak az erdők, Gyulafehérvárt a Maros és az Onpoly partjai teszik vonzóvá, Kolozsvár pedig — a fejedelmi város — a magyar művelődés ügyének mindig fontos központja volt. A szanki táj kietlenebb, és még mennyivel volt elhagyatottabb, vadabb a harmincas években, amikor a művész először csodálkozott rá a vadvíz-foltos vándorló homokra, s azokra a házacskákra, melyek inkább a kunyhó jelzőt viselhették. Sorsa, életútja oly módon teljesedett, hogy ifjú korában, később festővé éretten bejárhatta a világot. Egy emberöltőnyi idő múlt, hogy Szánkkal újra találkozott, s akkor is az első élmény a csodálkozás lett. „Megszínesedtek a házak, megváltozott a föld arca is. S az emberek! Mennyi s mennyi sápadt, hajlott, szenvedés-barázdált arcot láttam itt egykor!” A második találkozáskor rögződtek ezek a gondolatok, amikor a szankiak meg azt kezdték melengetni, készüljön emlékház Gy. Szabó Béla örökének hűséges őrzésére, mert egyértelmű, hogy aki innen indul, aki itt kezd, az ide is tartozik. Múlt év őszén, ahogyan az emlékház falai magasodtak, úgy érlelődött az elhatározás, hogy az avatásra megérkezik Szánkra. Nagy utak maradtak már mögötte. Világrészeket járt be, Kínát, Mexikót, Kolumbiát, és beteljesedett az a kívánsága is, hogy Finnországgal megismerkedjen. A kitekintés utolsó metszetei a finneknél készültek, vastag mappával érkezett vissza, rajzok, pasztellek és fametszet-tervek telítették meg az útipoggyászt, hogy a Kanteletár című kiadványhoz eljuttassa illusztrációit. Aztán az utolsó dúchoz fogott. Önarckép a nyolcvanadik évfordulóra. Az első olyan munka volt, amikor a falap tükrébe belemélyültek a szenvedés vonalai is. Ebben az időben már sűrítette üzeneteit a test, múltak úgy napok, hogy nem tudta kézbe venni a vésőket. A gyulafehérvári kórházi ágyra odakérette a dúcot, valamit igazítani szeretett volna rajta, de csak eltűnődött, s arra az időre tette félre, hogyha majd Kolozsvárra visszakerül. Haza. A szanki kiállításra szánta ezt a metszetlapot, mert úgy tervezte, az a teljesség, ha az első tusrajzoktól az utolsó metszetig az életműből nyerhet majd betekintést a látogató. A szanki, egykor náddal, zsúppal fedett házikók, melyeknek napraforgószárból készült a kerítése — ha volt! — és az Önarckép már nehezen fogalmazott vonásai, amely arról tudósít: „az életet már megjártam”. Gyermeki örömmel várta a híradásokat, nézegette a készülő épület falait, tanulmányozta a terveket, és élte az örömét, hogy beteljesülésnek megépül a ház, benne ott sorakoznak munkásságának, témáinak remekei, és azoknak az embereknek nyújtja át, akik először ismerték meg benne a művészt. 94
