Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 7. szám - Szekér Endre: Fehér Ferenc ege alatt

magyarul való megszólaltatása. Életművének alaposabb ismeretében hivatkoznunk kell a Miroslav Antic-tyal korábban kiadott Színek és szavak — Boje i reci című kétnyelvű, közös verskötetükre. Hz a nemes szándék szorosan összefügg azzal a közeggel, melyben él. Fehér Ferenc a lehető legtermészetesebb módon „osztotta ketté” munkásságát: saját verseire és műfordításaira, Madarak folyója és A madár árnyéka címen. Örömmel üdvözli Dusán Radovic ötnyelvű verskötetét, éles szemmel figyeli a korán elhunyt szlovén Kosovel és a magyar Juhász Gyula fájdalmas költői hangjának rokonságát. Nem felejti Stevan Raickovic Tiszáról írt versét, hisz a Tisza neki a gyerekkor folyója. S megjegyzi, hogy a költők életében legtöbbször visszatér egy folyó, ahogy megjegyzi „életünk egyazon folyója”, melynek partján visszatér ifjúságuk, s elmerengve nyíltan, őszintén önmaguk felé fordulnak. így kerül újra sor a kanizsai írótáborozások emlékének idézésére. Önmaga is verset ír Törökbecse alatt, a kompra várva, évszázados múltba viszatekintve: „Elúsznál tán, de úgyis visszacsalna / e partot járók bálványos nyugalma ...” S tudja, hogy milyen sokat jelent a jugoszláviai költőkkel való összefogás, megértés, művük ismerete és fordítása. Kanizsán a bosznai-hercegovinai költőket mutatják be, a belgrádi írótalálkozón a XX. század végének költészetéről vitatkoznak, Todorovic szignalizmusán. Többször visszatér Jovan Jovanovic, a későbbi Zmaj, jelentős szerb költő egyéniségéhez. Amikor a régi Újvidéket idéző Duna utcában jár, mindig Zmajra gondol. Igazi lírai hangulatban van ilyenkor a „szerb Athén” utcáin, amikor a „csillaghunyorgásos” éjjeli órákban Petőfi, Arany, Madách kortársát látja. Felidézi az ünnepelt és a magára hagyott Zmaj alakját, a hajdani Kis/aludy Társaságban történt eseményeket. Közben meg kell jegyeznünk, hogy Fehér Ferenc annyira megszerette Zmajt, hogy érdekes hangjátékot is írt róla, mely a Híd című folyóiratban jelent meg. Aztán szívesen elevenítette fel Veljko Petrovic alakját, akinek prózaíró életműve eléggé elfedte költői munkásságát. Fehér Ferenc számára nagyon rokonszenves a „hazaffyaskodó” hangnem helyett inkább bíráló, erkölcsi tartást sugalló költő. („Tudnunk kell, hogy mit akarunk. Ez az első.) A nagy szavak elszállnak óhatatlanul. (Szabadság? Jó. De az nem valami feslő, érett gyümölcs, ami csak úgy ölünkbe hull.”) Nem ok nélkül tér vissza többször Ivan Goran Kovacic ' költészetére. A nagyon fiatalon, partizánként meghalt költő Tömegsír című kitűnő versét Csuka Zoltán és Benjámin László fordításában idézi, összevetve a két tolmácsolást. A hasonlóképpen tragikus módon elhunyt Radnóti Miklós költészetére, „erőltetett menetére”, felejthetetlen eclogiára is hivatkozhatunk a Tömegsír kapcsán. S a jugoszláviai költészet Kovacic’ra történő költői emlékezése is figyelmet érdemel.

Közben felvillan a magyar költészet is a háttérben, mint Kovacic mellett a rokon Radnóti. A szerbiai bori bányák, a hajdani Lager Heidenau—felidéződik benne a megjelent dokumentumgyűjtemény kapcsán is. De a költő számára mégis a Radnóti-versek a legfontosabbak, az A la recherche vagy a Hetedik ecloga verssorai. Az Erőltetett menet s „dantei szenvedések de profundisának önmarcangoló víziói.” A műfordítások kapcsán felidézi Szenei Molnár Albert, aztán Szabó Lőrinc véleményét a más nyelven való megszólaltatás lehetőségeiről. Eltűnődik azon, hogy igazi műfordítóvá az tud válni, aki „félretolja” a „másik” nyelvet, és igazán alkotóvá saját anyanyelvén válik. Hasonlóképpen figyelemre méltó Andric gondolatának felidézése, aki a fordítással összefüggésben Kafka nyelvi zengő hazájára hivatkozik. A szülőföld emlékét, a saját gyerekkor világát emlegetve — Sinka István látomásszerű emlékezésére gondol. Közben egy félmondatban Ady kalotaszegi magyarjai jutnak eszébe. A pusztaság, a síkság történelmi múltját keresve — Herceg János írói munkásságára utal. A további múltba tekintve pedig Liszti László, Zrínyi Miklós és Petőfi Sándor művei jutnak eszébe. A lendvai változatokról írva Molnár Ferenc, az írótagsági igazolványa kapcsán Miroslav Krleza és Sinkó Ervin szerepel. Figyelemre méltón fontos adalékot olvashatunk Szentelekynek a költő Fekete Lajoshoz írt levelében, melyben a „kaszinói gondolkozású” Herczeg Ferenc nem éppen pozitív megítélésére bukkanhatunk. Parányi epizód, de mégis megállásra késztet, hiszen a két világháború közötti magyar irodalomban mennyire eltúlozták Herczeg Ferenc jelentőségét. Csuka Zoltánról írva hivatkozik Bori Imre és Czine Mihály irodalomtörténészi munkásságára.

92