Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Kamarás István: Hol tartanak a hetedikek?
értékek” (egészség, család, munka, barátság, szerelem) felsorolása után B. András így fejezi fe: „Ha már mindenképpen erőltetjük, hogy mi az élet értelme, akkor azt mondom, hogy egy ilyen beszélgetés, mint most, veled.” V. Lukács is hasonlóképpen megtoldja egy „rendhagyó” értékkel: „A fő érték persze az lenne, hogy mindig igazat tudjak mondani, és csak akkor módosítani, ha meggyőznek.” És azt se feledjük, amit Laci bácsi a „felebaráti szeretetről” mondott, amely nélkül „fabatkát sem ér az egész”, még a „kötelezővé tett” közösség sem. Ezek a rendhagyó értékek lennének a „hetedikség” ismertetőjegyei? Vagy ezek enyhítik az igazi nagy célok, az igazán bensővé tett értékek ebben a körben is feltűnő hiányát? Erre sem könnyű válaszolni. Talán valamelyest közelebb visz a titok nyitjához az, ahogy ma látjuk, értékelik és értelmezik hetedikségüket. * * * „Érzem (...), hogy az összes művelődési akciónk (. ..) csak azt a törekvésünket szolgálja, hogy a munkásságot rávegyük: arra az időre gondolkozzon értelmiségiként, váljon szellemi emberré, mert hiszen más alapon hogyan is képzelhetnénk el a párbeszédet, aztán menjen vissza a maga partikularitásába, mert anélkül hogyan is élhetne ott, ahol és úgy, ahogy él, és nekünk ki termelné meg az életet?”, állítja és kérdezi Halmos Ferenc, az Illő alázattal című szociográfia szerzője, ezúttal is kellő alázattal.* Részben társaságunkra is érvényes, amit mond, de a mi esetünk, úgy vélem, mégis különbözik valamennyire. Ez a „művelődési akció”, illetve a mi esetünkben önmiíveló'dési akció alulról indult, ők kezdeményezték a párbeszédet. Ezek a megfogalmazások azt bizonyítják számomra, hogy a Hetedikek társaságát a másodlagos, a már felnőttkori szocializáció rendhagyó esetének tekinthetjük.** Rendhagyó annyiban, hogy ez nem intézményes keretben történt, hanem intim kisközösségben, és hogy a ható tényezők együttesében nagyobb szerep jutott az érzelemnek, mint a második szocializációban általában jutni szokott. Megélhettük, és hogy meg is éltük, azt Sz. László vallomása („Olyasmiről beszélgettünk, ami minden emberben benne van, de ki is oldódott belőlünk.”) igazolja, hogy az válik számunkra valóságossá, amiről beszélgetünk. Néhány vallomás azt is bizonyította, hogy a beszélgetés nemcsak érzékelteti és „felépíti” bennünk, hanem meg is változtatja a valóságot, valamint azt is, hogy olykor sikerült átlépni az a határt, amelyet Halmos Ferenc jelzett, azt a laboratóriumi helyzetet, amikor kilépve saját kereteik közül néhány órát a szellem embereként töltenek el. Néhány esetben talán sikerült az ünnepi nyelven elhangzottakat saját nyelvükre lefordítani, illetve nyelvújítási törekvéseket saját nyelvükben megvalósítani. Az is érződik vallomásaikból, hogy hetediknek lenni nemcsak kellemes és hasznos volt, hanem egészen más is: önmaguknak lenni, kilépni a szűk keretekből, megindultan megindulni, egymást vinni, többet akarni, kulturálódni, utat keresni. Lenyomataiból ítélve több volt ez valamivel, mint egy értelmiség által animált művelődési akció: találkozás, érintés, kihívás és jeladás is. * „Mű? Munkás”. Bp. 1985. Magvető. 59. 1. ** P. L. BERGER — TH. LUCKMANN: A valóság társadalmi megformálása. Bp. 1985. Népművelési Intézet. 78
