Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Hatvani Dániel: Kunkovács László fényképeit nézegetvén
Hatvani Dániel Kunkovács László fényképeit nézegetvén azokkal az ősi építményekkel szembesülünk, amelyekből az örökkévalóságnak szánt tornyok, székesegyházak, mindenféle kupolás építészeti büszkeségek is kinőttek. Hogyan? Dóm a pusztai számyékból, esetleg az udvarvégi kenyérsütő kemencéből? Nem tévelygés ez a feltételezés? De csakugyan elrugaszkodott az a fantázia, mely összekapcsolja a nagyanyánk tyúkólját a Notre Dame-mal? S egyáltalán utalható-e e bizonyosság a képzelet, netán a képzelgés világába? Nem túl meredek az az ösvény, melyet a különben síkföldi születésű Kunkovács László nyit meg nekünk? Nem kell mindjárt beleszédülnünk a kérdések sokaságába! Noha a bozót elég sűrű, megpróbálunk csapást vágni benne. Kunkovács László az őstákolmányok lefényképezése végett éppen nem a Yukatán-félszigetet utazta keresztül-kasul, hogy az egykori maya civilizáció még meglévő maradványairól hozzon nekünk fényképes tudósításokat, de még- csak nem is az Égei-tenger partvidékét cirkálta körül, hogy Mezopotámiát már ne is említsem; Szíriát oszlopai helyett a jó magyar televénybe ágyazott, döngölt akácdorongok, sárépítmények tünedeznek elénk. A kutató tekintet nyomába szegődő objektív egy olyan vidéken lelte föl az építészet ősformáit, ahol az elmúlt évszázadokban, de nyugodtan mondhatjuk: ezredévekben soha nem volt alkalom arra, hogy időtálló, az örökkévalóság felé mutató építményeket hozzanak létre. Pillanatnyilag még abban is csak reménykedhetünk, hogy az elmúlt évtizedek egyben-másban módosítják a fenti kijelentést, megfosztják azt az abszolutizáló éltől. Ősi épületek — legalábbis formai megvalósulásukban — a Magyar Alföldön... Kunkovács László fényképei alatt ilyen helységnevek szerepelnek: Szabadszállás, Pirtó, Hajdúszoboszló. A képek nem annyira sugallják, inkább harsogják a következtetést: ember, nézz körül portádon, annak közvetlen közelében, mindennapos jártodban-keltedben, figyelj fel arra, ami a legköznapibb, s rájössz, hogy bizony az a legcsodálatosabb. S ha idáig eljutottál, az Akropolisz halott oszlopaira is másképp tekintesz fel, mint korábban. És a csoda tényleg itt van közvetlen közelünkben, sőt olykor mindennapos tevékenységünkben. .. Nem újdonság számomra, hogy a hagyományos paraszti világ minden célszerű létesítményhez múlandó anyagot használt; a mai falusi kerítéscsodákat szemlélve sokszor eszembe jutnak a napraforgószár-sövények, melyeket még a 40-es évek végetájt is buzgón készítgettek a cselédsorból csak éppen kilábolt újonnan földhöz juttatott gazdák. Ami körülöttünk civilizációs jelenség, mind a neolitikumig vezethető vissza. Vagyis az emberréválás eddigi legnagyobb fordulópontjához, vagy ha úgy tetszik: forradalomhoz. Az ember elkezdte azt, amitől csak legújabban kezd elrugaszkodni: igájába fogta a természetet, ám úgy, hogy a korábbinál ezerszer jobban megtanult együtt élni vele. Mit csinált tehát? Elfogadta, amit a természet nyújtott; anyagban és formában egyaránt. A formában csak annyit alakított, amennyi a funkció ellátásához feltétlenül szükséges volt. Ezt azonban feltétlenül elvégezte. Az anyag elpusztulhatott, széttöredezett, elmállott, ám csorbíthatat- lanul vette át elődeitől a tapasztalatot az újabb és újabb nemzedék. Sőt, ahogyan ilyenkor az lenni szokott, a módszerek finomodtak, tökéletesedtek. Számomra ilyen szempontból legizgalmasabb az udvari kemencék formagazdagsága. Ezek az építmények a célszerűség zseniális alkotásai; mondom ezt én, aki falusi kemencében sült kenyeret, s a hajdani kenyérsütés különös csemegéjét, a kelt tésztából sütött lángost gyermekkoromban ettem utoljára. Dehát végtére is a kenyér máig fő táplálékunk, s elképzelhető, hogy a szegények 47
