Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 7. szám - Halmos Ferenc: Persze, tudja a fene!
Végigolvasom, nyilvánvaló, értem. De a Nagy Lászlóról csak azt tudom, hogy nemrég halt meg, meg olvastam róla egy-két dolgot, de nem érdeklődtem utána, nem ismerem a gondolatvilágát. Olvastam most egy versét, a versét nem értem, és ez így marad meg bennem. Tudod, Nagy Lászlót mikor fogok elővenni?! — Maradjunk még a szakmai példánál! Elromlik az úton egy Mercedes, amihez nem értesz, mert még életedben nem csináltad. Nem tudod megcsinálni. Mit okoz ez benned? Azt, hogy én aztán az életemben soha többet Mercedesnek még csak a közelébe se megyek, vagy azt, hogy a fene egye meg, nem tudtam megcsinálni, utánanézek már ennek? — Hát az utóbbi. — Mi az, ami a Mercedes-kocsi esetében arra késztet, hogy utánajárj, szellemi erőfeszítéseket tegyél, ugyanakkor egy vers kapcsán azt a gesztust hozza elő belőled, hogy lecsapod a könyvet és azt mondod, hogy tudod, mikor veszek még egyszer Nagy László-kötetet a kezembe? — Ez az élet. Az autóban otthon érzem magam. Hajlandó vagyok rá az időmből szentelni, kiváncsi vagyok, mert érdekel, de a versnél nekem nincsenek ilyen törekvéseim. Nekem nem jelent annyira sokat egy vers, még egy számomra érthető vers sem. — Úgy érzed, hogy az autónak — a szakmádnak, a munkádnak — az életedhez köze van, a versnek pedig nincs? — Igen. Nincs, nincs. — Mit takar ez a nincs? — Azt takarja, hogy apró, kiegészítő időtöltés lehet, de akkor, ha megértem. Ha nem értem, akkor az se. Akkor az se. — El tudod képzelni úgy az életedet, hogy verset soha nem veszel a kezedbe? — El. Bár nézd, voltak olyan költőink, akiknek a versét olvastam, tanultam, foglalkoztam vele és azok maradandó nyomot hagytak. Szeretem a szóhasználatukat, amit leírtak, érthető és elérkezik bizonyos idő, amikor szeretem újra elolvasni, mert szép. — Tudsz ilyen példát mondani? — Hát sok Petőfi-vers. — Mondj egyet! — Például a Szeptember végén. — Mi az, ami ebben a versben megkap? — A kifejezésmód, a szépsége, ahogy a költő érez, ahogy ábrázol. A szavak szépsége, a rímek szépsége, hogy verselhető. Ha egyszer elolvasom öt év után, akkor megint egy évig nem felejtem el, akkor emlékszem a versre, és eltelik megint öt év és akkor megint igényem van rá, elkezdem mondani, valahol megakadok és akkor megkeresem a verseskötetet, és akkor az öröm, hogy megint tudom. — De mi az, ami megmarad benned ebből a versből? — A szépsége. — Mit értesz a szépsége alatt? — A szavak egymás mellé rakott szép sorrendiségét, a rímek szépségét, összecsengését, a dallamosságot, vagy hogy mondjam neked. Másképp nem tudom kifejezni, csak hogy szép. — Tegyünk még egy próbát. Itt ez a másik Nagy László-vers, a Himnusz minden időben, végigolvastad? — Nem. — Miért? Mikor érezted úgy, hogy ezt nem olvasom tovább? — „Siralomvölgyi datolya, Festmények rejtett mosolya, Templomon arany-kupola, Gyönyörűm, te segíts engem! Díjra korbácsolt versenyló, Lázadásokban lobogó, Csillag, dutyiba pillantó ...” Nekem ez elég! Tovább már nem is érdekel. — Mi volt az, amitől úgy érezted . . . — Datolya, versenyló, hát nem, nem! Hát mi fogjon, nem tudom, mi fogjon meg belőle, hát értsd már meg! Villongás ide-oda. Te szivárvány szemű ördög ..., napvilág lánya 24
