Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - HÁZTÁJI KÖNYVESPOLC - Radics Péter: A kém ethosza: Szabó István: Redl ezredes, Dobai Péter: A birodalom ezredese
Egy „camp” regény A könyvhétre jelent meg Dohai Péter A birodalom ezredese című regénye — a második könyv, mely ikerműként Szabó-alkotáshoz kapcsolódik. (Az első a Tűzoltó utca 25 előkészületeiből önállósult: Mándy Iván: Egy ember álma. Magvető, 1971.) Szabó István már idézett nyilatkozata szerint együtt kezdtek el gondolkozni Dohaival a Redl-témán, mégis úgy tűnik: a könyv egyes, már kész fejezeteiből kerültek át mondattörmelékek a filmbe, gyakran más értelemmel, különösebb jelentőség nélkül. A szövegszerű egyezések elhanyagolhatók, mint ahogy néhány mellékszereplő összefüggése is. Leginkább még a szerkezeti hasonlóságok miatt érezni meghitt kapcsolatot a két mű között. A halált és a körülzárt szállodai szoba monológjait mindkét műben templomi jelenet előzi meg. Az utolsó harmad egyformán kamarajáték: a regényben Redl és a trónörökös párbeszéde szintén hangsúlyos és terjedelmes, ha nem is oly kizárólagosan, mint a filmben. Az eleinte erősen kihagyásos, laza cselekmény is az Adriánál indul. A regényidő azonban sokkal bonyolultabb, mint a filmbeli. Sűrű visszaemlékezések tagolják, különösen az első felében: a kádétkor, a kubinyi látogatás, a galíciai szolgálat emlékei, két határozott tömbben: a 97—110. oldalon (a kötetben fejezetszámozás nincs, e fejezetek a Bécsbe kerülést előzik meg), ill. kisebb megszakításokkal a 177—235. oldalon (egy éjjel Redl az alvó Katalin fölött emlékezik „szinte szisztematikusan, mint aki leül dolgozni”). A legfelső fejezetek három, viszonylag elkülönülő blokkjához is módszeresen múltidejű epizódok csatlakoznak, szinte észrevétlen, pár szavas átkötéssel. A regény második felében gyakoribbak a jövő idejű közbevetések: fájdalmas-ironikus, álrezignált kis megjegyzések, melyek nem csupán kommentálnak vagy néhány mellék- és epizódszereplő sorsát futtatják végig, hanem kissé elidegenítenek, kizökkentenek a történetből, fölhívják a figyelmet a sors egy-egy fintorára. Nem meditációra késztetnek, hanem inkább az ironikus, áttételes indulatlevezetést szolgálják, mint a „camp”, a „nem az, ami” művészete, melyet Hankiss Ágnes elemzett Karády-cikkében. (Valóság, 1981/9) A kissé blazírt (ez kedves szava a könyvnek), önironikus, kesernyés nosztalgiának a stíluseszköze, csakúgy mint a szereplők epitetonjai, melyek nem csupán jelzők, hanem egész epizódok, melyeket tizedszer is megtudunk: mindig ugyanazt az eseményt vagy ugyanazokkal a szavakkal ugyanazt a jellemvonást — szenvtelen humorral unos-untig ismételt kis történeteket, mint Condé és Guise hercegekről, akik napközben egymás ellen csatáztak, este pedig egy ágyba feküdtek. Fanyar ízeket élvezhet az olvasó, különösen akinek egyremegy, hogy 559 oldalt kell-e elolvasnia vagy háromszázat. Ugyanilyen ínycsiklandó avagy idegborzoló hatása van az oldalanként nem ritkán tiz-tizenöt kurziválásnak is, melyet az író nemcsak a közvetlen párhuzamok és ellentétek kiemelésére használ, hanem asszociációs hálózatot is teremt velük a mű közelebbi és távolabbi pontjai között — vagy roppant számukkal, banalitásukkal, virtuóz öncélúságuk- kal megintcsak stílusparódiát alkot. Néha úgy képzeli az ember, hogy csakis azok az érzelmes női levelek tobzódhatnak így az aláhúzásokban, hangsúlyokban, utalgatásokban, melyeket Thackeray gúnyolt ki a Hiúság vásárában. — Ha nem is oly egyértelműen, mint az „epitetonok” s a valahányszor következetesen kiírt hosszú feudális és katonai címek és nevek, alighanem a kiemelések is jórészt az öniróniát, a túlzást, a torzítást, az értelem fonákjára, színére, ismét fonákjára fordítását, a „camp”-et szolgálják. Esszé és kémsztori A regénybeli Redl az első pillanattól fogva „mindentudó”, vélekedése a világról nem változik, meglepetések, merőben új benyomások nem érik. Ezáltal nemcsak jelleme válik statikussá, hanem az olvasói nézőpont is fixálódik: standard körülmények között vizsgálhatjuk a figurát. 83
