Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - HÁZTÁJI KÖNYVESPOLC - Radics Péter: A kém ethosza: Szabó István: Redl ezredes, Dobai Péter: A birodalom ezredese
ékszerekkel, fehér, halványzöld, rózsaszín selyemruhákban, fekete uniformisokban pirosarany parolival, s az alaptónus, az egész báli jelenetben: a fehér és a mélyzöld. Megjelenik Ferenc Ferdinánd díszegyenruhában, szárnysegédei kíséretében, a vendégkoszorú szétnyílik, s zeng a Kaiserwalzer túláradó, diadalmas főtémája. A kamera premier plánban végigtekint a meghajló, bókoló hölgyek és urak során, majd erős vágással Redl szembenéző arcát látjuk. Kis megtorpanás a zenében, néhány tétovázó, átvezető, polifoni- kus taktus, s folytatódik a bál. íme, a romlatlanul rekonstruált káprázatos életminőségek közege, mely nemcsak csillogó vagy netán hivalkodó, hanem meleg és bensőséges is — lásd a Kubinyi-kastély vagy az abbáziai Paula szalonjának aranybama tónusait! Sok buktatót kellett a filmnek kikerülnie: a nosztalgiát precíz eleganciával fegyverezte le, a sógor-komaság hagyományát merész történeti okfejtéssel hárította el, a Redl-témában adott problémátlan perverzitást összetett szemlélettel helyettesítette. „Nagy ember” Szabó István utolsó játékfilmjeiben rendkívüli képességű főhősöket ábrázol. Célja mégsem a főszereplő hatalmassá növelése, sátánivá torzítása vagy a nagy jellem kialakulásának bemutatása. Evidens módon, roppant beleéléssel, adottként vizsgálja a legjobb képességű embert. Nem talál semmi mitikusát ezekben a képességekben, mint ahogyan a mindenkori történelmi konstellációtól függ az is, hogy kiből válik hagyományos értelemben vett „nagy ember”. Szabó István hősei ezt a fokozatot nem érik el, s a teljes erkölcsi összeomlástól éppen ez menti meg őket. Mephisto és Redl elérik az emberi teljesítmények maximumát, és jócskán belefognak a „nagy emberré” váláshoz szükséges manipulációkba is, de ezeket már nem vihetik véghez. Redl magatartásában van valami atavisztikus is, bár távolról sem az a jámbor bolond, aki naivul tűri, hogy a „hurkot, aminek a fonásában oly buzgón segédkezett, az ő császárhű nyakába akasszák” (Létay Vera, Filmvilág, 1985/3). Maximálisan vállalt és megszenvedett „korszerűtlensége” ad neki valamivel több emberi tartást, egyfajta ethoszt: az el nem követett pálfordulás. Számomra inkább Redl identitása a föltűnő, mintsem családjához, barátaihoz, önmagához fűződő (s mi is az, hogy „ön” —?!) azonosságzavarai, melyek a filmben, a forgatókönyvhöz viszonyítva, különben is eltűnőben vannak. Természetes, hogy „mozaikos mese” helyett „széles történetet” hömpölyögtet Szabó István, hogy „szemlélő” és „ítélkezőbb”, mint korábbi filmjeiben (Tarján Tamás, Jelenkor 1985/6), hiszen régi eszközeivel legfeljebb felvillanthatná, amit most evidensként ábrázol. Bemutathatná meghökkentően, felkavaróan, sokat sejtetően, kimondhatná hátsó gondolatként, de nem nyújthatná át kidolgozott állásfoglalásként: a kort megtestesítőmeghaladó, nagy képességű, kivételes energiájú embert, az összetett, nonkonform jellemet — hiszen Höfgen konvencionálisán fasiszta színész, Redl kém, a legjobb esetben rendkívüli tehetségű „tisztogató”. S ehhez sokrétű bemutatás, sok-sok szituáció (hosszú játékidő) meg egypár „magánszám” szükséges, mint a Mephistoban a színdarabrészletek, a Redl ezredesben, kissé mesterkéltebben, a monológok: Redl programbeszédei. A Mephisto hamburgi és berlini előadás- és próbarészletei éppúgy a főhős és a környezet viszonyát ábrázolják fázisképekben, mint Redl három, lembergi és bécsi monológja. Redl lembergi bemutatkozása, amellyel sokkolja alárendeltjeit, a legteljesebben tartalmazza életelveit — hogy absztinens és a munkát gyakran tartja előbbre a szerelemnél, de azt is, hogy megvan benne az a reformer-demokrata szemlélet, mely őt magát is kiemelte, s megnyitotta előtte az érvényesülés útját. A magabiztos hang Bécsben csak erősödik, Redl végre a neki való helyre került. Derűs éleslátással elemzi megváltozott helyzetét munkatársainak: Önök tagjai lehetnek „egy 79
