Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Raffai Sarolta: Veronika: regényrészlet

mondókkal, hírmagyarázókkal, riporterekkel, mindenkivel. Nem érti már ő ezt a világot. Nyáron meg... segítek, amit lehet.

Anya sóhajtott.

— Nem is könnyű ezt érteni, fiam. Aki másban nevelődött, nőtt fel, hogyan érthetné? De ti már másfélék vagytok ... te is, ugye? Az utolsó gyerekük, az egyetlen, aki megmaradt . ..

— Mire jó ezt felemlegetni? — vágott közbe Ferkó bosszúsan.

— Hisz valamennyi néhány napos korában halt el...

— Édesapád mégis tanulni engedett — nézett a vendégre Anya várakozóan. — Az egyetlent. Aki támasza lehetne.

— Dehogy engedett. Küldött! — mosolyodon el Zsigmond. — Éppen azért, hogy a sorsára ne jussak. Ámbár megvan őnékik mindenük. Inkább mi nyeljük az éhkoppot olykor — nézett Ferkóra hamiskásan.

Anya piros lett, mint a láng, s amíg egyre-másra bizonykodott, hogy küld ő csomagot akár minden héten, a fiúk meg, hogy ugyan mire volna az jó, kilógni a sorból, amikor egy-egy csomag úgyis az egész szoba közösségé a kollégiumban, még kitagadnák őket.

Vera kedvére nézegethette a vendéget. Megfigyelte kézmozdulatait, ajka rezdülését, s különös, eddig nem ismert, boldog szédületben üldögélt az asztal belső oldalán a lócavégen. Különösen az dobogtatta meg a szívét, hogy lám, a jókiállású, délceg Ferenczi Zsigmond is vakarcs volt valaha, afféle kapradék, sokkal inkább, mint ő ... s mivé fejlődött, ugye! Ettől mindjárt közelebbinek érezte magához tulajdon testvérénél. Nézte hát, mint a csodát, a megváltást, a megkönnyebülést és örömet adó — egyedülvaló ajándékát az ő mostani életének.

— És a kis-nagylány? Nem marad meg tanyasinak, ugye? — kérdezte Zsigmond, s ő úgy érezte, szétpattan a szíve, mert nőtt, növekedett már a torkában, duzzadozott, dobhártyáján dörömbölt, s minden kipumpált vért az arcába küldött. Lábai reszkettek a gyönge- ségtől.

— Vera? — Anya hangja színtelen volt, szája lebiggyedt.

— Maga se tudja, mit akar — mondta kelletlenül.

— Honnan tudná szegény — kelt Ferkó a védelmére. — A városba csak akkor jutott be, ha cipőt vett neki édesanyám, mert azt felpróbálás nélkül mégsem lehet. Mit tud ő a világról!

Anya elfehéredett.

— Aki messziről jön, könnyen beszél, könnyen ítélkezik.

— A szép lányokat felfedezi ám a külvilág ... — békítgetett volna Zsigmond váratlanul. — Elég ha egy-két lépést tesznek feléje.

— Ő majd tesz — nézett Ferkó Anyára ellenségesen. — Szeptemberben már városlakó lesz . . . egészségügyi szakközépiskolába jár.

Elintézte hát! S milyen egy-kettőre. Vele megfordult a világ. Hát mégis ... Már csak arra ügyelt, ne lássák keze remegését, az ölében kulcsolta össze őket. Felpillantani nem mert: sok volt ez neki egyszerre, jaj istenem, be sok. Hogy szép kislány, helyesebben kis-nagylány, hogy már Ferenczi Zsigmond szeme is kedvtelve sétálgat rajta! Márpedig a Ferenczi fiúból félesztendő múltán középiskolai tanár lesz ... irodalmat, történelmet tanít valahol, a nála, Veránál idősebb kis-nagylányoknak. Azok mind ugyanígy megbámulhatják majd, ugyanígy varázsolja el valamennyit, amint őt elvarázsolta, mert olyan jó, olyan szép, olyan meleg a nézése, olyan kedves a beszéde, s olyan gyönyörűség itt tudni őt, egy helyiségben üldögélni, egy levegőt szívni vele, hasonló mint valaha Apával... mégsem egészen olyan. Apa megnyugtatta, Zsiga felzaklatja, miközben az ember lánya másra se gondol, mint arra, de jó volna mindig mellette, mindig a közelében lenni.

Akkor ébredt fel benne a vágy legelőször: még bátortalanul, de már nem mások sugal- mazására, most először tulajdon szíve legmélyéből: elkerülni innen. El a pusztaságból, a már semmi újat adni nem tudó egyhangúságból, el Anya köténye mellől valahová ... ki tudja, hátha jobb lesz? Érdekesebb? Izgalmasabb? Ha bármilyen, de más.

54