Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Raffai Sarolta: Veronika: regényrészlet

tonkénti dézsában fürdést, hajmosást a kíméletlen síkárolással együtt, a szombat estére kikészített tiszta hálóruhát, a vasárnap reggeltől érvényes, jószagú friss fehérneműt, harisnyát, ünneplő ruhát, kötényt s a mindig jókor megvásárolt tanszereket, időben elkészített uzsonnát, amely mellől a gyümölcs télen sem hiányozhatott. Anya még annak is utánanézett, fogy-e tintája, kopik-e tolla, ceruzájának nem tompul-e hegye. Anya mindenre gondolt, mindent felmért, mindent észrevett, akár az egyetlen egyszer, de egész életre alapos gonddal felhúzott, konok szerkezet.

Erős volt, a munkában fáradhatatlan.

Csak éppen kissé biggyedt le, alig észrevehetően az ajka csücske, ha őt szemrevételezte, s önkéntelen mozdulattal egyenesedett még magasabbra, emelte meg tiszta homlokát, apró, szőke, selymes pihétől hamvas, fehér állát. Vera el sem tudta képzelni, hogy tüske fölsebezte, késvágta lábával, kezével, hirtelen fájdalmaival hozzá fusson, köténye elejébe temesse arcát, abba a jó puhának ígérkező lágy domborúságba, vagy a karcsú, de izmos derékba kapaszkodjék, amely az anyja teste volt.

S hogy azon a nyáron Ferkó hazajőve a hosszú szünidőre úgy ölelte Anyát, ahogyan ölelte, még a nyakába, kontya alá is beléfúrta arcát, ő kifordult csendben, s egyszerre megkérgesedett a szíve. Nem sírt már. Pisze orrocskáját magasra tartotta, ha, mint Ferkó bátyó fenyegette, egyszer még beléhullik az eső, akkor sem csüggeszti le a fejét soha, senkiért. Semmiért.

Akkor kezdett el munka közben dalolgatni: csakazértis.

Mint a többi parasztgyerek, egyre több és nehezebb próbatételt állott ki, már moslékos vödröket cipelt, ha a kukoricát kapálták a többiek, ő a sor szélére a dög-nehéz nyaláb fattyat hordta ki, szénát gyűjtött, főzni tanult, a mosógépből kikerült ruhát öblögette, a kisebb darabokat föl is teregette, egy-kettőre megszáradtak azok. Hát leszedte, kivasalgatta valamennyit.

Anya pedig, amióta Ferkó idehaza volt, alkonyattájt gyakran és szívesen dőlt a tornác könyöklőjének, bele-beleszippantott a nyáresték jó illatába. Egy alkalommal elégedetten mondta Nagyanyának, de úgy, hogy a kiskertben kapálgató leányka is hallja:

— Mégis hajtós fajtának ígérkezik a mi Veronunk — s göcögött mélyen, a torka melegéből.

Nagyanya nem mosolyodott el, sóhajtott inkább.

— Hajtós az apja is... látom, amit látok.

Erre kietlen rideg csend volt a válasz, ő pedig felállt, mert a verejték ellepte homlokát, már szemöldökeiben gyülekezett szépecskén, alattomosan.

— Ej — vont vállat Anya könnyedén. — Hajtóssá lett a Solymár Miklós! Inkább így mondta volna, édesanyám.

Miként lehet az emberi hang egyszerre zengő is, kongó is, hogy hókon csap, s ugyanakkor mintha diadallal énekelne?

— Ha a Napkirályhoz mentél volna feleségül, az egy huszonnégy óra alatt kétszer kéne végigsétáljon az égen — válaszolt az öregasszony fáradtan, kelletlenül.

Anya nevetett.

— Hátha a Holdhoz? Arra is van törvénye, édesanyám?

— Az örök világosság fényeskedne nékünk, úgy vélem.

Erre azután megszűnt a faggatózás, lábas köszönt a fazéknak, fazék a födőnek, amint kíméletlenül koccintgatta egymáshoz őket a háziasszony, vacsorafőzéstől egészen a tálalásig.

S amikor azután körbe ülték az asztalt valamennyien, kintről pedig a beszüremkedő legerősebb illat, a viola édes illata bolondította meg az ételgőzöktől párás levegőt, mint parazsallottak azok a sötétkék szemek! Egy csokorba ölelték hármukat, Nagyanyát, Apát és őt: látható gúzs nem kötözhette volna jobban eggyé őket.

Szótlanul és gyanútlanul kanalazgatta a csipetkével dúsított, zellerillatú, tejfölös zöldbablevest Apa, hiába volt oly igen jóízű az, étvágy nélkül, lassan eszegette, arca hegye sem pirult ki. Inkább szürkébe játszott. Szemét nem vetette föl, nem látott szegény maga

38