Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Dobozi Eszter: Spirális pályán: Lászlóffy Aladár: Ledőlési határidő: [a verseskötet ismertetése]

telítettségét épp az adja, hogy hol a szemlélődő énbe tűnik át az átlelkesített természeti jelenség, hol a természeti látványban fedez fel az emberire utaló jegyeket:

„Ez a tengerszem tízmillió éve nézi a világot. Peremén pilla áll és ö is lát, s szemén a pilla él s majd ö is látni akar.”

Mint ahogy előző fejezeteiből is kihallható volt, ennek az egyetemes alanynak a létmódja nem a valós cselekvés, hanem a látás, a történéseknek, a létmozzanatoknak, értékeknek a látás által való begyűjtése s megőrzése.

Lászlóffynak időfelfogása, múltszemlélete hlozófiailag is igazolható. Értelmezéseinkbe azonban itt is beleszól mindaz, amit a versek keletkezési körülményeiről sejteni vélünk. Feltételezésünkhöz pedig maga a költő szolgáltat műveiben bizonyítékokat, különösen a Lepréselt szökőkút egyes darabjaiban. Amellett, hogy nagy gondolati összegzésekre is vállalkozik, itt egyre többször találkozunk — sokszor mindenfajta gondolati reflexió kísérete nélkül — a kor élményével, a század- s ezredvég hangulatával. A Hát csak a harmat által tudható ... című vers az egyetemes pusztulás veszélyére figyelmeztet, a Humanozaurusz címűben pedig az egyén és világ harmonikus együttélésének lehetetlenségéről beszél. Az átmeneti jellegű kor nem ad terepet a személyiség kiteljesedési igényeihez, az egyén nem találja magát szemközt önfelnövesztő kihívásokkal, ellenkezőleg: az önazonosságot is veszélyeztető korlátok állanak előtte:

„Ősgyík átmeneti kabátban, két jégkorszak között két nem lehet között.

Két, valami rajtam kívüli értelem érdekében való úgy-ahogy között.

Úgy halok ki, mintha élni következnék.”

A Jártál-e Anakronban című költeményében ismét jelent és múltat szembesít egymással, mégpedig úgy, hogy a múlt idejű háborúságok, katasztrófák tűnnek emberszabásúbbnak, hisz akkor még bemérhető s egységében szemlélhető volt a világ, ezzel szemben a hipermodern, a technikai civilizáció csodáival sokkal inkább terhelt, mint velük megáldott jelenkorban már-már — ahogy írja — „anakronizmus az EMBER.” E „kiürült korszak”-nak nevezett századvéggel szemben tételez egy emberibb életlehetőségekkel kecsegtető, ugyanakkor csupán az egyszemélyes tudatokban őrzött és ápolt virtuális tért és időt:

„Valahol van egy város, valahol van egy város mögötti város s ez a város az én régi városom eredetije: ma már csak emlék.

(Valahol van egy város)

A kötet utolsó része Az én tegnapi lelkem címet kapta. Az egyénben és egyetemes méretekben is érvényes törvényszerűség, a múlandóság fölötti rezignáció verseit gyűjtötte itt össze. Az öccsének ajánlott 2911 című írásában például groteszk játékot űz a címben is szereplő évszámmal (ekkor lenne édesanyja születésének 1000. évfordulója):

„ .. . hogyha történetesen nem lesz már világ se, e különös dátum akkor is lehetséges.”

23