Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Dobozi Eszter: Spirális pályán: Lászlóffy Aladár: Ledőlési határidő: [a verseskötet ismertetése]
Az idő Lászlóffy Aladár költészetében mindig is rendet, rendszert alkotó tényező volt: „Számomra a világ a mások / költészete: idő” — írta korábban A következő ütközet című versében. Ami ezen a felfogáson át fölsejleni látszott, az a mindenség idejében és a történelmi időben is megmutatkozó folytonosság, s e folytonosságtudatnak biztató, reménykedtem, létnek, egyszeri — egyedi létezésnek is értelmet kölcsönző bizonyossága volt. Innen, a Ledőlési határidő alapgondolata felől közelítve azonban egy tragikusabb létszemlélet bontakozik ki előttünk. Az idő dimenziójában mozgó gondolkodás itt most a véghez mértséget, a végesség tudatát ragadja meg. Ezt látszik erősíteni a kötet szerkezete is, hiszen a kötetet nyitó és záró ciklusnak verseit, mintegy az egészet keretbe foglaltan, a vég s benne a személyesen is félt és végiggondolt halál témája köré rendezte. így motiválják figyelmünket a címek is: a Szent szembeutazás és Az én tegnapi lelkem. „A test maradandósága jár eszemben. Személy szerint már mindegy, mit tudok róla, rólam, az emberi sorsról és anatómiáról, az egysejtűekről s a sejtburjánzásról a soksejtűekben, a sok-sejtésűekben — valamivel többet éppen a semminél — ülök vele, velük, velünk, itt, vagy már fenn a hegyoldal valamelyik korhadó padján, mint valami csendesen kocogó személyvonaton, tudván-tudva, hogy születésünkkel meg is kezdődik a szent szembeutazás” — mondja az első ciklust is jelző versben. Nem dolgunk annak megfejtése, miként került Lászlóffy látómezejébe épp most a halálélmény, mint ahogy azon sem érdemes elcsodálkoznunk (más vizsgálódások nézőpontjából épp ez lehet érdekes!), a negyvenes éveiben járó költő miért időzik el oly sokat az öregség gondjaival, mert — bár e versek nagyon is közvetlenek, személyességgel átitatottak — az öregség fogalma bennük nem pusztán a biológiai törvényszerűség néven nevezése, nem csupán közérzetet jelöl, hanem egy sajátos létállapot metaforája is. A még és a már időmezejében cirkáló, a jövő horizontját elvesztő, világából kihullott, a cselekvési lehetőségeket kikerülő, inkább szemlélődő ember képe sűrűsödik benne. „Villanygyújtáskor átköltözöm I legbelső asztalomhoz. Már / mindegy, mi látszott eddig / a kinti világból. Azért / én mégsem panaszkodhatom: / ablakom van és tél / és csend és dolgozhatom, / átmenetileg például a teleíratlan / fehérségen.” (Ami van) Lászlóffy Aladár a múlandóság tényét nemcsak az egyén felől veszi szemügyre, hanem a rá jellemző következetességgel emberiségméretben is végiggondolja. Verseiből olykor apokaliptikus félelmek hallhatók ki: „ ... ó, idő, ne engedd, hogy / elillanjon a földről az élet ize és I harmata.” / Hát csak a harmat által tudható ... I A krizantémszárnyú álomban panaszolja: „ .. . élve maradhatok, de a világ is beteg, a világ, / legközelebbi hozzátartozóm.” A Mikes hamvainak haza nem hozatala című versben pedig túl az egyéni elmúlásokon az utókor, s minden utókorok elvesztését tartja igazán tragikusnak. Egy pusztulástól rettegte- tett emberiség, egy pusztulásra ítélt nép vagy népcsoport félelme s egyszersmind az életben maradás esélyéért való aggodalom szólal meg itt. Az egyszeri és történelmi méretű elmúlások kényszerű, ugyanakkor már-már sztoikus belenyugvást is előhívó tudomásulvételétől válik többszörösen hangsúlyossá az objektív idő folytonosságát tételező remény. Mert reménykedés ez már, hit, nem az a racionális fölismerés csupán, amit a világ törvényszerűségeiből következetes logikával végkövetkeztetésként állított korábbi költészetében: 20
