Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Pozsgay Imre: Helytállás Magyarországért

szór egyedül ő mondta ki minden lehetséges fórumon azokat a gondolatokat, ő fejezte ki azokat az érzelmeket, indulatokat, amelyek már egyre inkább a magyarság javának sajátjai voltak, de megfelelő politikai képviseletük a nyilvánosság előtt nem vagy csak ritka pillanatokban adódhatott. A politikus hitele egyre nőtt. Egyfelől a baloldal tekintett rá növekvő bizalommal, másfelől, a Teleki-kormány idején, legalábbis a Jugoszláviával való egyezség dolgában már-már magával Telekivel is kialakulhatott volna egyfajta tisztes együttműködés, ám ennek a külső német és a belső németbarát erők még kibontakozása előtt véget vetettek közismert jugoszlávellenes akcióikkal.

Az újvidéki vérengzés és általában a délvidéki események kapcsán talán ő látja meg a legteljesebben, hogy ott egy lehetséges magyar kibontakozás, s azon túl egy oly régen áhított közép-európai megbékélés esélyeit rombolják szét a fasiszta érzelmű és németbarát katonai vezetők, s maguk Horthyék, tehetetlenségükkel és bűnös cselekvésképtelenségükkel, illetve politikai vakságukkal. Memorandumainak, felszólalásainak fő vonulatát ezután hosszú ideig a délvidéki véres cselekmények számonkérése és a legfelső szintű katonai vizsgálat kieszközlése, kikövetelése teszi. Ez az út visz oda, hogy 1942 és 44 között Bajcsy-Zsilinszkyben megérik már a magyar jövendőnek olyan társadalmi-politikai elképzelése, amely közel áll a népi demokratikus gondolatokhoz, s amelyben helyet kap már nemcsak a szegényparasztság, de a baloldal, s benne a kommunisták valamilyen mértékű képviselete is. A német megszállás utáni időszak pedig megérleli benne a kommunistákkal, s minden haladó erővel való konkrét együttműködés készségét is. A népfrontgondolat gyakorlati megvalósítására sajnos csak ebben a végzetesen súlyos és igen rövid időszakban teszik meg minden oldalról a legszükségesebb lépéseket, Bajcsy-Zsilinszky maga is a „végjáték” perceiben teszi félre határozottan fenntartásait és gyanakvásait a baloldallal szemben. A fenntartások és a gyanakvások persze kölcsönösek voltak és helyzet sem kínálkozott arra, hogy a Zsilinszky által egyre jobban áhított „új magyar front”, az antifasiszta szellemi és gyakorlati ellenállás magyar frontja megvalósulhasson. Ám amikor az utolsó pillanatokban, a legreménytelenebb helyzetben Kovács Imre a katonai ellenállás irányítójául kéri a szerveződő front valamennyi résztvevője nevében, akkor habozás nélkül igent mond, tudva, hogy komoly sikerre itt már semmi esély nincs, de tudva azt is, hogy a nemzet jövője érdekében még erre az esélytelen vállalkozásra is szükség van, a becsület törvénye nevében, a Magyarországért való helytállás utolsó lehetséges gesztusaként. Ezt értik meg Kiss János altábomagyék is, ezért értelmes az önfeláldozásuk.

Befejezésül, hadd térjek vissza a magam „szubjektivitásához”. Az én szememben az az ember, aki minden vonatkozásban olyan világosan látja a teljes összeomlás bekövetkezését, hogy már Szekfű Gyulának írott híres levelében az összefogást, a magyar front szükségességét hangoztatva így ír: „Karthágó romjain Máriusként siratom ezekben az időkben a mégoly vétkes közelmúltat is, mert az legalább a hold hideg és élettelen tükrözésében hozott volt némi hírt nekünk az egykori nagy magyar nap fényéből és melegéből. Most aztán teljes a sötétség, benne nemzetünk tájékozatlansága, tanácstalansága a jövő roppant feladataival szemben. Pedig az özönvíz közelget, tisztán hallom félelmetes moraját”; és aki 1944 novemberében mégis, még ekkor is ezt írja röpiratában: „A Magyar Nemzethez: nem lehet kétséges a nemzet és az ország mai szörnyű helyzetében, hogy akkora és olyan Magyarországot mondhatunk majd magunkénak, amekkorát és aminőt ez utolsó számunkra megnyílt alkalommal a magunk erőfeszítésével, a magunk véráldozata árán kiharcolunk!”; és végül, aki alig egy hónappal azután saját élete feláldozásával teszi ki a felkiáltójelet minden addig kimondott és leírt mondata végére, az nem megszállott az én szememben, nem kivagyi dzsentri és nem felelőtlen álmodozó, hanem igazi felelős politikus, és kiváló hazafi, olyan, akihez hasonló, valljuk be, nem sok termett a XX. századi magyar történelemben. Hagyatéka így nemcsak „egy nép dühe”, de a helytállás apoteózisa is.

5