Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 6. szám - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT BAJCSY-ZSILINSZKY ENDRE - Pozsgay Imre: Helytállás Magyarországért
s ott a történelmi helyzet, melyben egy nép indulata, szándéka egy pillanatban egyetlen személyiségben képes kiteljesedni és kifejezésre jutni. Mint tudjuk, Bajcsy-Zsilinszky Endrét Sopronkőhidán 1944 decemberében, karácsony hajnalán állította bitófa alá a nyilasok bírósága. Néhány hónappal az ország felszabadulása előtt, szinte jelképesen mégegyszer önnön fejükre téve egy vérfürdős pünkösdi királyság vaskoronáját — egy, a magyarság, s a magyar jövendő számára kivételesen fontos vezéregyéniség meggyilkolásával. És ma már azt is tudjuk, hogy Bajcsy-Zsilinszky menekülhetett volna a halál elől, talán több ízben, többféle módon is, de nem tette. Részéről megfontolt, tudatos személyes vállalás volt tehát a mártírium, nem meggondolatlanság vagy tehetetlen sodródás valamiféle naivitás jegyében, a halál felé. Úgy vélte, szüksége van a nemzetnek erre a mártíriumra, kell, hogy valaki égre kiáltóan szegüljön szembe a terrorral a félelem korszakában, s „választott” halállal hívja fel a világ figyelmét arra, hogy ez a világháború nem a magyarság háborúja volt és az utolsó szakasz nyilas uralma az előzőnél is inkább a nép, a nemzet ellenére és ellenében szerveződött uralom volt. Nagyszabású erkölcsi vállalás volt tehát a Bajcsy-Zsilinszkyé, a legtöbbet, a legnagyobbat dobta oda az idő mérlegére, az életét. Közösségi vállalás volt ez ugyanakkor, nem egyéni dac és hősiesség csupán, hanem egy „nép dühe” és erkölcsi képviselete. Csak növeli ennek a tettnek az erkölcsi nagyságát, hogy Bajcsy-Zsilinszky nemcsak azt tudta pontosan a negyvenes évek során mindvégig, hogy nap mint nap kockára teszi az életét — ezt, ha nem is túlságosan sokan, rajta kívül még jó néhányan tudhatták önmagukról — de tudta azt is, hogy az ő útja a biztos halálba vezet, s felmérte ennek a halálnak az erkölcsi jelentőségét. Már 1942-ben ezt írta Bárdossy miniszterelnöknek: „Én, ha engem és a hozzám hasonlókat hivatásuk teljesítése előtt elintézne az ötödik hadoszlop ... akkor a sírból fogom fölnyújtani nemcsak figyelmeztető ujjamat, hanem öklömet is...” Aztán 1944-ben, a német megszállás első perceiben ő volt az egyetlen az országban, aki fegyverrel várta a támadókat, s az volt a csoda, hogy azt, s utána a Gestapo börtönét túlélte. Ő maga nem számíthatott rá. És sorolhatnánk a „mindennapi” tetteket, a kevésbé véreseket, de éppoly hősieseket: az újvidéki vérengzés nyomán indított számonkérő hadjáratát, melynek során az akkori magyar hadvezetés legfőbb irányítóival szemben is meg kellett vívnia a maga egyszemélyes harcát; vagy a letartóztatott, illetve perbe fogott kommunisták politikusi védelmét mindvégig; vagy fellépését a zsidótörvények ellen, majd szinte mindennapos erőfeszítéseit később a zsidó származásúak, a munkaszolgálatosak megmentése érdekében, és így tovább. Erkölcsi helytállásáról szólva, nehezen mondjuk ki a szót: példa. Nehezen, mert az erkölcsi vállalásoknak ilyen magas szintje és ennek az erkölcsiségnek ilyen kíméletlenül következetes és tudatos végigvitele valóban csak kivételes jellemek sajátja lehet. Kimondhatjuk mégis, hiszen tudjuk, hogy mindenkor a kivételes jellemeknek, a kivételes életeknek van általában példaértékűk egy egész nép, egy egész nemzet számára, nem úgy, hogy mindenki számára és maradéktalanul követhetők, vagy akár követendőek lennének, hanem úgy, hogy eligazodást és mércét jelentenek, s ha ezt a mércét megütni csak keveseknek sikerülhet, igazodni hozzá, közelíteni felé mindenkinek lehet. Van azonban itt egy kérdés, melyet egy önmagát talán racionálisabbnak képzelő, de mindenképpen „ökonomikusabban” cselekvő, vagy ezzel az önhittséggel élő korszak gyermeke tehet föl. Mégpedig az a kérdés, hogy ennek az erkölcsi következetességnek, s ennek az áldozatnak volt-e értelme, volt-e eredménye, volt-e végül is haszna akár a közösség szempontjából is, ha már az egyén élete ráment is erre a vállalkozásra. Van-e értelme általában az ilyesfajta önfeláldozásnak? Ne háborodjunk fel már eleve a kérdésfeltevésen! Igyekezzünk inkább választ adni rá. Annyit nyugodtan mondhatunk — hiszen ez kollektív történelmi tapasztalatunk —, hogy az embernek mindenkor szüksége van erkölcsre, s erkölcsi példákra, mintákra is, egyszerűen azért, mert ember, mert társadalmi lény. De válaszolhatunk konkrétabban is. Az a korszak, a Bajcsy-Zsilinszkyé, ennek a népnek történelme során egyik legkeservesebb, legtragikusabb korszaka volt, amikor a teljes megveretés és megsemmisülés réme nem éjszakai rémlátás volt csupán, s ilyen helyzetben 2
