Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Vértessy György: Egy XI. századi "ómagyar" nyelvi emlék problémái
(II. rész) „Óh Jézus és szent Mária hívők szent jeles harcosok! Ne imádjuk partus őselvek erős szent jeleseit: és úgy talán azon nép Columbók pápa úrnak igéjével megőrizzük és vészén azt oltalmául és résziteli, végtülen használunk üdvezítőnkkel és urunkkal: térdállva mártyrok és a Gellér úr énekével Aleluja, és hímes pártás szüzek aleluja és kiáltsa Aleluja, Aleluja in secula Amen”. Jerney egyáltalán nem kételkedett e bőrhártyák valódiságában. Ámde 81 oldalas értekezésében — írja Tóth Béla — a legnagyobb könnyűséggel siklik el a szemmel látható és kézzel fogható nyelvészeti képtelenségek fölött. Toldy Ferenc, ki irodalomtörténetének 1852-i kiadásában még valódinak tartja, az 1862-iben már „gyanús”-nak, az 1864-iben pedig „több mint gyanúsnak” ítéli. Lóskay Bekény az ő 1863-ban megjelent irodalomtörténetében még mint „becses nyelvkincs”-ről szól,... de már Szabó Károly A régi hunszékely írásról szóló nagy értekezésében (Budapesti Szemle. 1866.) határozottan hamisnak nyilvánítja, valamint Toldy irodalomtörténetének negyedik, Gyulai Páltól javított 1878-i kiadás is kimondja: „alig kétséges, hogy Literati Nemes Sámuel gyártmánya (Tóth, i.m. 8—10.). Egy külön fejezetet lehetne szentelni annak ismertetésére, hogy kik és milyen megfontolások alapján nyilvánították e leletet hamisítványnak. De pillanatnyilag nem ez a döntő, hanem az, hogy e kérdéses ima későbbi bírálói nem az eredeti példány beható vizsgálata, hanem a Jerney által közölt olvasat alapján mondották ki elmarasztaló ítéletüket (Sárkány, 1972., 275.). Talán nem tévedünk annak megítélésében, hogy Jerney archaikus nyomata fontos — de csak másodlagos — szerepet játszott abban, hogy e kérdéses imát hamisítványnak minősítették. A legsúlyosabb gyanúra érthetően Literáti — föntebb már említett — üzelmei adtak alapot. De legyünk tárgyilagosak. A régiségkereskedésekben — mint tudjuk — gyakorta hamisítványokat is árusítanak. Ez a körülmény azonban nem elegendő bizonyíték arra, hogy e bőrhártyákat Literáti „koholta”. Ez indít bennünket arra, hogy ezt az elmarasztalt nyelvi emléket újra megvizsgáljuk. * * * Induljunk ki abból, hogy a „hamisítás” egy (vagy több) eredeti példányt föltételez. Mivel esetünkben egy — valódisága esetén jelentős — ómagyar nyelvi emlékről van szó, ezért próbáljuk meg tisztázni azt, hogy Literáti — ha e kérdéses imát ő hamisította — milyen eredeti forrásból merített ihletet? Az első jelentős összefüggő ómagyar nyelvi emlék az 1200 táján írt Halotti beszéd, amelyet Révai Miklós adott közre az Antiquitates Litteraturae Hungericae című kötetében 1803-ban.4 A következő nyelvi emlék egy latin kódex tanulmányozása közben Hipler H. Ferenc königsbergi káplánnak tűnt föl először 1863-ban. Több német nyelvész foglalkozott vele, míg azután Toldy Ferenc fejtette meg és nevezte el Königsbergi Töredéknek. A szöveget XIV. századi eredetűnek tartják (Jakubovich, 1929., 176.). A XIV. század elei Ómagyar Mária-siralmat csak 1922-ben fedezte föl Leidinger György egy olaszországi származású latin kódexben, a löweni egyetem könyvtárában. Mindebből az következik, hogy Literátinak a „koholásra” a Halotti beszéd adhatott ötletet. Érdemes tehát megvizsgálni azt, hogy a Literáti-féle irat és az előbb említett nyelvi emlékek között milyen megegyezések vagy eltérések találhatók. (Közbevetőleg megjegyzem, hogy helyesírásunknak az idő tájt még nem voltak egységes szabályai. Az irók ugyanazzal a betűvel többféle hangot is jelöltek, viszont egyazon hang jelölésére többféle betűt is használtak.) * * * 88
