Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Varga Domokos: Hangok és hangulatok
nyűgös, nyaggat, nyámmog, nyivákol, nyög, nyúvaszt, gennyes, szennyes, iszonyú, sanyarú, szörnyű, görnyed, komyad, fonnyad, vánnyad, senyved, sínylődik . .., szembeállítva olyan szavakkal, mint a nyalka, nyájas, nyugodt, könnyű, gyönyörű és társaik. De az olvasót már nyilván fárasztják ezek a hosszúra nyúló szó-listák. Nincs is értelme itt most teljességre törekednem. Hiszen a célom nem is a „terep” nyelvészi alapossággal való feltárása. Ez a szakmabeliek dolga. Gondolom, fontosabb ezúttal a szóbanforgó jelenség tudomásulvételének esztétikai, illetve pedagógiai fontosságára utalnom. A hangulati vonzáskörök határai különben is mindig elmosódottak. Emellett a szavakba épült több jellegzetes hang révén — láttunk rá elég példát — egymásba is kapcsolódnak. Érzékelni e vonzásokat mégsem lehetetlen. Sőt nagyon is fontos, nem utolsósorban a költői nyelvben. Megközelítési lehetőségek Zolnay Béla és Fónagy Iván említett alapvető műveikben mindenekelőtt a költői nyelv hangtanát, akusztikai eszköztárát kutatták. De van egy másik megközelítési lehetőség is: maguknak a vonzáscsoportoknak a vizsgálata. Nyelvészeink erre nem fordítottak eddig túlzott figyelmet. Zolnay Béla ezzel kapcsolatban is tett ugyan néhány fontos megállapítást. „Mennél gyakoribb és változatosabb egy nyelvben a magánhangzók és a zöngésfolyamatos mássalhangzók előfordulása — írta például Gombocz nyomán —, annál zeneibb hatást tesz az illető nyelv.” De azt is leszögezte: „Itt is, mint mindenütt, hangsúlyozhatjuk azt az elvet, hogy a jelentés konvergenciája nélkül nem ítélhetünk a szó akusztikai értékéről. Ha a zöngésséget tesszük meg a nyelvszépség mértékéül, akkor legszebb szavaink közé kellene vennünk az ázalag és a rozoga hangkombinációkat...” Sőt leszögezte azt is: „Az akusztikailag kellemetlen szónak egyébként fontos expresszív szerepe lehet a nyelvben: Szakítsd le a cafrangokat, Mit szolgája ráaggatott. (Petőfi: Palota és kunyhó) A nyelvek szépségéhez hozzátartozik ezek szerint némely szavak expressziv csúnyasága is.” Egyhelyt azt is megemlíti példaképpen: „A ci hangcsoport egész variációját adja a hangfestésnek és hangutánzásnak: cincál, cincellő, cincer, cincifinci, cincina, cincog, cinege, cini-cene, cipákol (v. ö. Gombocz és Melich, Étim. Szt.).” Majd mindjárt általánosít: „A hangutánzókon lehet tanulmányozni, milyen hangvariációkat érez expresszívnek a nyelv. A legfontosabb azonban itt is a jelentés szerepe. Sűrítettséget, elevenséget, ritmust, vitalitást érzünk bele a hangutánzókba, hangfestőkbe, mert konvencionálissá lett jelentésük mozgásképzeteket, gyors vagy intenzív fény- és hangtüneményeket idéz föl.” Mindez amellett szól, hogy konkrét vizsgálatokra valóban szükség van. Véleményem szerint azonban kár lenne ezek körét csak a hangutánzó, hangfestő szavakra leszűkíteni. Ahogy Gombocz Zoltán is sokkal tágabb értelemben vázolta fel „a hangalak és képzettartalom” analóg megfelelésének a problematikáját, és ahogy Zolnay is egyetértőleg idézte másutt a Saussure-re hivatkozó Delacroix-t (Le langage et la pensée, 1930): „... a jelentés ugyan bármiféle hangformát ölthet, de a nyelvnek mégis szüksége van arra, hogy a hangformák különbözzenek egymástól, és ha alapul veszünk néhány kiindulási formát, a többi, az egész hangrendszer már nem lehet minden részletében önkényes, hanem egy nagy korrelációkomplexumot kell hogy alkosson, amelyben a részek bizonyos mértékig föltételezve vannak, legalábbis determináltsággal”. Ez az alapja jelen írásom gondolatmenetének is. 79 \ I
