Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 5. szám - Varga Domokos: Hangok és hangulatok
mennyire eligazítja a hallgatót. Bajos elképzelni, hogy a rusnya hangcsoport (v. ö. csúnya, fránya, rusztikus, ruszni) valami ,kedvező’ ,dicséretes’, patetikus tulajdonságot jelentsen a magyar nyelvben.” Hogy az ilyen vonzáscsoportok hogyan jöttek létre az idők folyamán, az éppoly örök titok marad, mint az, hogy egy-egy szó hangalakjához miért kapcsolódott valaha ilyen vagy amolyan értelem. Egynémely törvényszerűségek azonban megállapíthatók. Ezek egyike az, hogy hangulatkeltő ereje — az egyes szófajok beszédbeli funkciójánál fogva — elsősorban a minősítő melléknevek, másodsorban az igék hangalakjának van, a főnevekének aránylag ritkán. Csak akkor, ha valami módon azok is minősítő jellegűek. Az ocsmány szót például hangalakja miatt is egyértelműen rosszallónak érezzük. A becsmérel, pacsmagol már valamivel gyengébb, de még mindig elég pejoratív hangulatot hordoz. A kocsma többnyire már csaknem semleges. A kucsma egészen közömbös hangulatú. A viszonylag nehezen kimondható, a beszélőtől erősebb izomkifejtést igénylő hangok, hangcsoportok — ahogy Gombocz is utal rá — könnyebben keltenek diszharmonikus benyomást, legalábbis a magyar nyelvben. Ezek közé tartozik a fenti szavak csm hangpárja is. De a hatás a szófajoktól függően már és más. Nyelvdöccentök így van ez egyéb hasonló esetekben is. A köpcös enyhén lesajnáló, a hepciás, hepciáskodik rosszalló hangulatú szó. A repcében ennek nyoma sincs. A kapcában viszont már ott bujkál, s a kapcabetyár összetételben, az „én nem leszek senkinek a lábakapcája” kifejezésben elő is bukkan. A kupcihér (tekergő, előcsahos) rosszalló jellegét is erősíti a pc hangpár. A pökhendi és a nyikhaj nyelvdöccentő kh-ja szintén ilyen irányban hat. Hasonló jelenséget mutat a hetyke, a lotyka, a szutykos, a pletykás, talán még a zötyköl is. A bütykös, fütykös, pityke, potyka viszont közömbösek. Mielőtt továbbmennénk, jó lesz még tisztáznunk valamit. Az eddig említett szavak közül a kocsma, kucsma, kapca, pletyka szláv eredetűek, a nyikhaj pedig talán a cigányból jött. Kérdéses lehet tehát, hogy mint kölcsönszavak — hol régebbi, hol újabb átvételek — joggal vethetők-e össze az eredeti magyar szavakkal. A magam részéről azt hiszem, igen. Egy-egy nyelvre az is jellemző lehet, hogy milyen kölcsönszavak terjednek el benne, s ezek hogyan illeszkednek bele — hangalakjukkal is — a már meglévő vonzáscsoportokba. A szlávból átvett, eredetileg kendermagos, tarka jelentésű iromba például óhatatlanul az otromba, goromba, bamba hatása alá került és jelentést változtatott: értelmileg ma valahol az otromba és az irdatlan táján helyezkednek el. Sok más szó viszont minden ilyen bonyodalom nélkül helyet talált magának nyelvünkben. Hogy magyarul oly mély megvetést fejez ki például a puccos jelző — puccos dáma, puccos kislány —, az nemcsak az eredeti német értelemnek, hanem annak is tulajdonítható, hogy a p és a c hangok nálunk sok pejoratív hangulatú szóban szerepelnek a pacuhátói a pucérig. De gyerünk csak sorjában. Érdemes még megemlítenünk egy sereg olyan szót, amelyben a mássalhangzó-torlódás jelensége is erősíti a pejoratív hangulatot. A teljesség igénye nélkül: bikfic, tökfej, bakfitty, cafka, nyafka, rüfke, mafla, lagymatag, kecmereg, zagyva, fitymál, kotyvaszt, nyamvadt, rusnya, satnya, kotnyeles, böszme, piszmog, szöszmötöl, gyüszmékel, tobzódik, csapzott, kapzsi, habzsol, lebzsel, ellazsnakol... Sajátos hangulatú szópár a tömzsi és a hemzseg. Nem is mondható talán pejoratívnak, legfeljebb annyiban, hogy az mzs torlódás mintha valami túlságos összeszoritottságot érzékeltetne. De ugyanebből a kámzsában semmit sem érzünk. Érdekes szócsoport az is, ahol a h hang ragad hozzá egy-egy másik mássalhangzóhoz, s teszi ezzel a szót nehezebben — a szájizmoknak csak némi többletmunkájával — kimond75
