Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Hegyes Zoltán: Venyigenapló

az asszony a gyerekkel Pestre költözött. Egy jó évig még találkoztak, aztán a volt felesége férjhez ment, ő nem zavarta tovább őket. A kislányt távolról szemmel tartotta, fizette a gyerektartást, időnként megvárta, amikor kijön az iskolából. Az új „apuka”, amikor a kislány nyolcadikos lett, megpróbálta megerőszakolni. Feljelentés, börtön, amikor a „fiú” kiszabadult, a lány megmondta neki, hogy elmeséli az egész dolgot Gézának — erre az felakasztotta magát. Géza még egyszer megnősült, két fia született, de ő már akkor idefent dolgozott Pesten, az asszony addig-meddig féltékenykedett, hogy végtére is elkurvult. Most aztán itt van, törzslakó a szállón, a saját szülőanyjára annyira haragszik, hogy csak a temetésére hajlandó hazamenni. El se mozdul a fővárosból, hétvégeken inkább maszekol, de az úgy szerzett pénznek is nagy része italra megy. Jóformán amióta itt dolgozom, figyelek egy embert. Hajlott hátú, beesett képű, olyan harminc-, harminckét éves lehet. Ruházata olyan, hogy ha egy órára leülne benne az Astoria aluljáró egyik oszlopának tövébe, annyi pénzt dobálnának az ölébe, egy hétig nem kellene dolgoznia. Ő T. úr, a költő. Nem pénzköltő — verset költő! íme, a költemény: „Isszák a finom barackot — Eldobják a drága palackot — Én nem iszom meg a barackot — De összeszedem a drága palackot.” Két-három naponként ugyanannyi szatyorral elmegy, néhány óra alatt teleszedi üveggel, másnap viszi a lakótelepi ABC alagsorában berendezett üvegvisszaváltóba. Vadászterülete és menetrendje van. Margitsziget, Gellérthegy: hétfő, Újhegyi lakótelep: fizetésnap, pályaudvarok, beérkező vonatok: péntek, vasárnap este. Egy ízben két tele szatyor szovjet vodkásüveggel állított be. „Azokkal pórul járt, T. úr! — mondom neki. Nem veszik vissza!” „Azt maga csak úgy gondolja!” — válaszol. A konténerbül szedtem ki, a MÉH-telepen egy forintot adnak kilójáért. Ez van vagy tíz kiló!” — lendíti felém a két szatyrot. (T. úr bizonnyal tudja, hogy lopott, lévén, azt a konténert a MÉH rakta oda, ahol ő „találta”.) T. úr, amint mondja, augusztusban 1952 forintot árult az üvegekből, lakásra gyűjt. Tőle tudom azt is, hogy fizetése — tisztán — 2200 forint. Nomármost! Mivel T. úr 45 kilóját is fenn kell valamiből tartani — ha gyarapítani nem is —, s a gönceit is ki kell időnként mosni, elkölt, mondjuk, havonta 1000 forintot. Ha minden hónapban az augusztusihoz hasonló kitűnőséggel fizet az üveg, marad havonta 4150 forintja, ez évi 49 000 forint. Egy pillantás a mai s a mondjuk, tíz év múlva majdan érvényben lévő lakásárakra. Hm. Jó üvegezést, T. úr!.. . Még augusztusban, az I. épület portáján figyelni kezdtem három fiút. Semmi mással nem hívták fel magukra a figyelmet, minthogy túl sokat voltak itthon délelőtt. Az egyik szőke, kék szemű lányosképű, szelíd-szolid legényke. Á. Lajosnak hívják, pont a nevenapján mutatkozott be. Azt hiszem — fogalmam sincs, hogy honnan gondolom —, ez a srác gyámolításra szorul. Valami baj van a tüdejével, azért lődörög a házban naphosszat, minden másnap kezelésre jár — állítólag. A másik két fiú idősebb, egy szobában laknak a nyolcadikon. Az alacsonyabbik szájsíknál lejjebb érő, tömött fekete bajuszt visel, J. László a neve, bodrogközi cigányfiú. Amikor idekerültem, Laci mindig ápolt volt, vasalt nadrágban, tiszta ingben járt, gyakran hívatták a társalgóba lányok. Mi történt vajon egyetlen hónap alatt? ... mert most pecsétes a gyűrött nadrágja, borotválatlan, nemegyszer mosdatlannak tűnik, napokig nem vált inget. Roppant keveset beszél, ezért — hiába van itthon valami betegség okán (ürügyén) — nehéz véle kapcsolatot teremteni. Szobatársa száznyolcvan centis, szöghajú, lomha, lezser tartású vékony fiú, L. Tibor. Úgy tudom magamról, hogy első látásra igen felületes benyomásaim alakulnak ki az emberekről, amit aztán kénytelen vagyok — az esetek többségében, pro vagy kontra — megváltoztatni. Amint látom, véle kapcsolatban nem kényszerülök majd ilyesmire. Első benyomásom róla, hogy sunyi, korlátolt ember, aki a munkában se igen jár élen.

(szeptember 19.) A szekrényt — ami ott van bezárva a szobában — a mai napig sem kaptam meg. Eddig nem volt, vagy két hete van ápolónő a szállón, Rozika, a takarítónő ővele jött be tegnapelőtt a szobánkba. A szőke, fiatalos, egészében igen kellemes megjelenésű nővérke kifogásolta a szobarendet. Azzal tromfoltam, én is képes lennék egy hétig járni egy ruhában, két vagy három napig egy ingben, ha nem váltanám az alkalomhoz illően meg, természetesen, a ruhámhoz illően — a cipőmet, akkor nekem is elég lenne egy szekrény. Rozika volt a legnagyobb! A következő szöveggel altatta a nővérkét. „Tetszik

59