Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 5. szám - Herceg János: Bácskai puszták, történetek

Dehát kezdetben nem mentek ilyen simán a dolgok. Az idesereglett nemesek segélyért folyamodtak a megyéhez, mert a kutyabőrükön kívül semmijük se volt. Harminchat nemesi család erre negyvenezer forint ellenében — amit a községgel fizettettek ki — megkapta nemesi közbirtokként a tízezer holdat, s neve elé a „nemesmiliticsi” predikátum használati jogát.

A népi keveredésnek is bölcsője lett azután Nemesmilitics. Mert nemcsak magyar nemesek voltak a lakói. A határőrség lassú felszámolásával a leszerelt katonákról is gondoskodni kellett, és sokan, akik a granicsárok közül nemességet kaptak, a Vidákovicsok, Barásevicsek, Vujevicsek otthagyták korábbi lakóhelyüket, és ideköltöztek. A nyelvi különbözőséget nem engedte észrevenni az egyenrangúságot biztosító nemesi cím és a közös vallás. Isten és király előtt egyformák voltak, s ezt a méltóságukat önérzetesen viselték is több mint száz éven át. Nem ok nélkül. Mert ott voltak a nemesi felkelések egész sorában, a napóleoni háborúknak is kardot kötöttek, úgyhogy nemcsak uralkodtak, de szolgáltak is.

De az említett száz év alatt sok minden történt a világban. A földbirtokok megoszlása is végbement többek között, ennélfogva voltak megint szegények és voltak gazdagok a községben, s miután a rendi Magyarország is letűnőben volt, és megfakult a vármegye régi fénye, a nemesi cím is alaposan megkopott. Aztán jött a világháború, és azzal együtt egy új világ.

Kifelé már nem volt mit mutatni. De befelé, a magányába vonulva még sokáig élte különös életét Nemesmilitics. Túlzás lenne kúriáknak, vagy udvarházaknak nevezni a tágas nemesmiliticsi hajlékokat, amelyek különben is megfogyatkoztak és átalakultak ma már. A régi házakban mégis valami egészen sajátságos légkör érezhető, mintha Jókai regényeiből maradt volna itt egy szét nem foszlott finom hangulat. A falakról itt-ott még bajuszos, komoly ősök és fejkötős nagyasszonyok tekintenek az utódokra, s egy-egy patinás bútordarab, hajlított karosszék, vagy porcelánszögekkel kivert dívány idézi a kissé megkésett biedermeier stílusában a régi időket, mikor még Juhász Árpád járt ki Zomborból portrékat festeni a nagyszülőkről, s a legszebb fürtöket hozták le neki a padlásról a télire eltett szőlőből, mert növényevő volt, s rá se nézett a pulykapecsenyére. Az ősiség kultusza érezhető a félhomályos, fodormenta illatú szobákban, melyekben már nem lakik senki. Múltnak és hagyománynak tisztelete szól a régi házakban, ha szavát már nincs is ki megértse. Nem a hangos, viharos múltról beszélve, s nem a látványos hagyományokat megszólaltatva, ahogy másutt a népviselet őrzi a nagyanyák divatját, hiszen itt nem köznép élt, hanem nemesség, de az elmúlás mélabújában is megtartva valamit az egykori életből, amely ma már anakronizmus és szerteszálló emlék.

* * *

Kicsit talán túlságosan bele is feledkezett a múltjába Nemesmilitics. Ezért volt, hogy hosszú időn át nem gondolt a jövőjére, s miután más falvakban gyárak épültek és a földeken ipari növényeket termeltek, itt sokáig megmaradtak az élet apáról fiúra szálló szokásai és törvényei mellett. Csak a fürdő volt új, idegeneket vonzó létesítmény. De az is inkább a vendéglőjével lett csábító, minthogy a teraszán cigányzene szólt, s uzsonnára kulent kaphatott a vendég — amelyet ugyancsak elfelejtettek szabadalmaztatni, s azóta mindenütt csinálják, persze silányabb minőségben —, este pedig krumpliracsa került az asztalra, ami ugyancsak militicsi specialitás. Hiába volt magas klórnátrium tartalma a fürdővíznek, senki se csapott reklámot hozzá, úgyhogy a bezdániak csakhamar maguk mögött hagyták idegenforgalom tekintetében, s már csak egy hatalmas erejű vihar kellett, hogy a fürdőépület helyén romok maradjanak, s ez a nevezetesség is eltűnjön Nemesmili- ticsről.

Nemesmilitics szigorú ragaszkodását a helyi hagyományokhoz időnként mégis földrengésszerűén rázta meg egy-egy váratlan esemény. Ilyen volt a múlt század közepén az előkelő, dicsőséges múltra visszatekintő Odry-családban kitört botrány. Az egyik Odry42