Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 1. szám - ÍRÁSOK AZ AGRÁRKÉRDÉSEK TÁRGYKÖRÉBŐL - Katona Imre: Átalakuló és átalakult parasztélet: néprajzi változásvizsgálatok

A gyors és ígéretes újjáépítés később eltorzult: az egész gazdaság fejlesztése jórészt a mezőgazdaság rovására történt, ennek következtében a fejlődése megtorpant. A belső hatalmi harcok eldőlte, az ún. fordulat éve (1948) után a magabiztos vezetés távlati tervei elszakadtak a valóságtól, közel kerültek az utópiához: 5 év alatt az ipari termelés megkétszerezése, a mezőgazdasági 50%-os emelése és az életszínvonal hasonló mértékű emelkedése volt a cél. Ezt az erőltetett menetet a sürgető külső-belső okokkal magyarázták. A nemzetközi feszültség fokozódásával párhuzamosan folyt a fegyverkezés, sokan elkerülhetetlennek vélték a III. világháborút. Az egész gazdaságra nagy terhet rótt a jóvátétel, a mezőgazdaságot külön is sújtotta az aszályos évek megismétlődése. Az adókat és a beszolgáltatásokat kiterjesztették, és fokozott keménységgel hajtották be.

A fordulat éve után alapvető ellentmondást láttak a 2/3 részben magántulajdonba került mezőgazdaság és államosított ipar között, holott a közeli szomszédságban jugoszláv és lengyel ellenpélda is cáfolta e tétel érvényét. A magyar parasztság többségének akarata ellenére idő előtt és erőltetett ütemben kezdődött a mezőgazdaság szövetkezetesítése. A legtöbb helyen minden átmenet nélkül a legfejlettebb szövetkezeti típust szorgalmazták, holott a táblás gazdálkodáshoz ekkor még sem elegendő szakember, sem pedig gép nem állott rendelkezésre. A korai szövetkezetek többsége ingatag volt, az egymás mellett gazdálkodó nagy- és kisüzemek között állandósult a személyek és javak „cseréje”, áramlása, a termelés mind a két ágazatban visszaesett. Előfordult, hogy francia liszt behozatalára kényszerültünk. (A középkorban a hazánkon átvonuló keresztesek néhány kiéhezett katonája éppen a hombárokban tárolt lisztbe fulladt bele!) Az első termelőszövetkezetek éppúgy felnagyított paraszti gazdaságok voltak csupán, mint a 16—17. századi korai nagybirtokok is. (A tsz-tagok sem egészen véletlenül emlegették a jobbágyságot!) Aki csak tehette, menekült a földtől; a fejlesztés „külterjes” időszakában 1,5 millió mezőgazdasági dolgozó lett ipari munkássá, ugyanennyivel gyarapodtak a városok is. (1938-ban — mint említettük — 1 milliós volt a mezőgazdaság viszonylagos emberfeleslege.)

Az 50-es években a magyar parasztság egy elsietett agrárpolitika kísérleti alanyává, tehetősebb rétege pedig a felduzzasztott erőszakszervezet áldozatává vált. Az osztályellenségnek nyilvánított és a hallgatólagosan másodrendű állampolgárokként kezelt gazdákat 5 év alatt átlagosan 4—5 eljárással zaklatták — a 60-as évekig éppen ennyiszer cseréltették velük birtokaikat is —, ez országosan több százezer (!) rendőrségi-bírósági ügyet jelent. A parasztság tehetősebbjei nagyobb és állandóbb nyomás alatt éltek, mint az egykori uralkodó osztály tagjai. A megemelt adók és beszolgáltatások kisajtolására felduzzasztott gépezet csak annyi többletet tudott kicsikarni — gondoljunk a padlások lesöprésének időszakára! —, amennyi a saját fenntartásához kellett; a társadalom egésze tehát nem nyert vele, inkább rablógazdálkodásról beszélhetünk. Ezt az erőt, időt és fáradságot a termelés növelésére kellett volna fordítani! Eközben a polgárság maradványai tartósan beépültek a hatalomba; sikerrel terelték el a figyelmet.

Az 1953—58 közötti átmeneti időszakban a mezőgazdaságra nehezedő nyomás nagyrészt megszűnt, és ennek a termelési ágnak is jelentős költségvetési tételek jutottak. A szövetkezetesítés üteme lelassult; a gyengébbek főként 1953-ban, majd 1956-ban felbomlottak. (Az 56-os disszidensek között a parasztok aránya volt a legkisebb!) Az élelemtermelés egyenletesebbé vált, az ország önellátása biztositva volt. A kétféle tulajdon- és üzemtípus egymás rovására gazdálkodott; a mezőgazdaság fejlődése az önellátás szintjén megállt. Ezután következett a magyar parasztság történelmének legdöntőbb fordulata.

1959-től ismét „alulról” és „felülről” is kezdeményezett, ezúttal jól átgondolt és tervszerű szövetkezetesítés kezdődött az önkéntesség elvének szem előtt tartásával. A korábbi sokféle kényszerítés mellőzése, az újrakezdés lehetősége, az egyenlő esélyek biztosítása minden várakozást felülmúló vonzóerőt gyakorolt: a szövetkezetesítés majdnem ugyanolyan gyors győzelmet aratott, mint másfél évtizeddel korábban a földosztás. 1961-re társadalmi tulajdonba került a föld; ezúttal nem történt gazdacsere, hanem a tulajdonviszonyok változtak meg; a munka elvált a tulajdontól. így az agráripari és a tudományos-technikai forradalom előtt szabaddá vált az út. Olyan gyökeres átalakulás kezdődött, amely nemcsak a mező-, hanem az egész gazdaságra, társadalomra és életmódra is kiterjedt. A történelemkönyvben új lapot kellett nyitni; döntőbb fordulat következett, mint 1945-ben.

A paraszti gazdaságok óriási többsége szövetkezetbe tömörült, csak a kedvezőtlen adottságú vagy a különleges jellegű (pl. gyümölcs-, szőlő-, zöldségtermesztő) birtokok maradtak magántulajdonban, kevés kivétellel később ezek is szakszövetkezeteket alakítottak vagy más módon társultak. így a 45-ös földosztás utáni arányoknak megfelelően, a termőterület 2/3-án szövetkeztek, 1/3-án pedig állami gazdaságok működtek. A földek társadalmi és állami tulajdonba való kerülésével a korábbi rohamos foglalkozási és települési átrétegződés is lecsillapult és befejeződött; a népesség mozgása lassúbb,

21