Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - ÍRÁSOK SZOCIOGRÁFIAI KÖNYVEKRŐL - Garai Gábor: Láz: Fog-elégia: versek
Garai Gábor Láz Nemrég mondtam neked: nyomtalan múlok el, mihelyt majd eltűnők, szétporlanak a versek, mik hírt, nevet s gyalázatot szereztek mindnyájunknak; csak testem rostja lel békét a talajban, mit én kapáltam zuhatagos tavaszban, teli nyárban. Most másképp gondolom, nem, nem halhatatlanság, arra még nem fizettem be elégszer, s nem leszek hitvány nőkön könnyű ékszer (rossz rím, túl kacér) — nem kísért a vak vágy, hogy túléljem egy létem nyers kalandját. És mégis marad valami utánam: utánozható, utánozhatatlan? Egyre megy; én is követtem magamban a sínekre bukó Hőst. Irgalmatlan ég érted holtom után is a lázam. Fog-elégia Nem a lányok, a kékvirágú rétek, az volt az ifjúság, mikor egy csirkeszárnyat (sülve) lerágtam boldogan velemszületett (velemnőtt) fogakkal, s ínyem csiklandta a barnára sült bőr (melle-húsát már immel-ámmal ettem). Most azt is apróra darabolom, próbálgatom, mit bír a porcelán, a rózsaszín műanyag, a steril fém, félreteszem a szép pirosló szárnyat, aligha A.-nak, vegetáriánus (különben elég jóeszű) fiamnak, inkább mindenevő D. unokámnak, s majd’ kicsordul a nyálam, ahogy nézem:
