Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - ÍRÁSOK SZOCIOGRÁFIAI KÖNYVEKRŐL - Lengyel András: A régi szociográfia: dokumentumok 1934-1940: [könyvismertetés]
a téma jó ismerőjének számít. Ő írta a kötet bevezetését is, s az egyes cikkek előtt álló „kopfokat”, amelyek a cikkek szerzőit mutatják be. A válogatás, az alcímnek megfelelően, három fejezetben 14 írást tartalmaz. A programok című fejezet Buday György Az agrársettlement mozgalom útja c. cikkét s Szabó Zoltán három programati- kus írását adja (Társadalomkutatás; A fiatal társadalomkutató munkája; A társadalomkutatás célja); a Módszerek c. fejezet Németh László, Erdei Ferenc, Reitzer Béla és Ortutay Gyula egy-egy elvi, módszertani kérdéseket is taglaló esszéjét, a Kritikák című fejezet pedig Reitzer Béla, Veres Péter, Fodor Ferenc, Mónus Illés, Bibó István és Rézler Gyula egy-egy cikkét — ez utóbbiakban a cikkek szerzői egyes megjelent szociográfiák, vagy éppen az egész szociográfiai mozgalom bírálatát adják. Az újraközölt írások jellege is, színvonala is, irányzata is különböző. Van cikk, amely inkább publicisztikus megfogalmazású (pl. Szabó Zoltán írásai, vagy Mónus Illésé), van, amely lendületes esszéstílust és -formálást képvisel (pl. Németh Lászlóé, Bibó Istváné s másoké) s van, amely a szociológiai szaknyelvet képviseli (elsősorban Reitzer Béláé). Irányzatilag a programcikkek a népi mozgalom megnyilvánulásai közé sorolhatók, a módszertani cikkek ugyané mozgalom belső változásait dokumentálják (egymáshoz viszonyítva is jelentős különbségeket mutatva); a kritikai cikkek pedig a reformkonzervatizmustól a szociáldemokrata álláspontig terjednek és sokféle megközelítésről árulkodnak, az egyetértéstől az elutasításig. A válogatás legizgalmasabb része kétségkívül a Módszerek c. fejezet valamennyi írása s a Kritika c. fejezet néhány cikke (Reitzer, Veres Péter, Bibó). Némedi Dénes alapvetőnek a Németh László, illetve az Erdei Ferenc írása képviselte alternatívát tartja; bennük két egymással szembenálló megközelítési módot lát. Vélekedése nem is alaptalan; Németh László magyarságtudományi koncepciója (A magyarságtudomány feladatai) s Erdei Ferenc gazdaságközpontú társadalomértelmezése (Magyar gazdaságtudomány I.) más-más kiindulópontot s más-más tudományos logikát, ha tetszik, más-más paradigmát képviselt. A kettőjük eltérő felfogásánál azonban nem kevésbé érdekes Reitzer Béla írása (A szociográfia módszertani problémája). ő kétségtelenül az Erdei-féle megközelítés egyik változatát képviseli, de korántsem önállótlanul, epigonszerűen. Sőt; elméleti érzéke s módszertani iskolázottsága nagyobb mint Erdeié. (Erdei tehetsége igazában nem az ilyen jellegű cikkekben érvényesült; neki a konkrét anyag földolgozása, invenciózus értelmezése s „elrendezése” feküdt.) Érdekes írás Ortutay Gyula pragmatikus cikke is (A magyar falukutatás új útjai), mely jól foglalja össze a különféle kortárs törekvéseket s bizonyos értelemben a hazai társadalomnéprajzi kutatások elvi előzménye. De, tehetjük föl a kérdést, mi szükség volt ezeknek a régi írásoknak az újraközlésére? Jó társadalomtudomány nincs szerves, az előzményeket számontartó s asszimiláló tudományos élet nélkül; a mai eredményekhez hozzátartozik az előzmények kritikai elsajátítása. Ennek elősegítése, s egy — számos szemléleti és módszerbeli problémát megfogalmazó — tudománytörténeti szituáció rekonstruálása a kötet elsődleges érdeme. A magyar szociográfia felnőtt ahhoz, hogy őseit is keresse. A föltárt anyag emellett eszmetörténetileg is érdekes. A közölt írások közül több szépen igazolja, hogy a szociográfiai „mozgalom” kitermelte saját önreflexióját: élt a harmincas években is az elméleti, módszertani igény. Figyelemre méltó, hogy ez már direkten, programatikusan is megjelent, de még jellemzőbb, hogy egészében ez inkább indirekten, kritikákban megfogalmazandó igényként volt jelen. Még a reformkonzervatív Fodor Ferenc és az „objektív” Rézler Gyula is ezt igazolja. Mindenképpen lényeges fejlemény ez, hisz a polgári radikálisoknak a forradalmak vereségével beállott „diszkvalifikációja” után először lett ekkor megint legitimációs erő a társadalomtudományos valóságföltárás, először lett a tudományosság társadalmi kérdésekben pro és kontra érv, amelyet akceptálni kellett s cáfolni is csak mint „tudománytalant” lehetett. (Vö. pl. Fodor Ferenc érvelésével.) A terjedelem nem nagy, alig másfélszáz oldal, ezért külön nyereségnek kell tartanunk, hogy a válogatásban jó néhány olyan írás is van, amelyet a „szakma” lehet, hogy ismert már, de szövegét új kiadásban nem olvashatta, csak régi folyóiratok hasábjain lelhette föl. Felfedezésszámba megy Reitzer Béla két írása (bár az ő írásaiból éppen e sorozatban készül egy válogatás); hasonlóképpen Bibó István és Mónus Illés írása is; ők egy-két írás kivételével 1948 óta nem jelentek meg Magyarországon. Persze, aki ismeri a harmincas évek magyar szociográfiai irodalmát, más írásokat is el tudna képzelni e kötetben. Jócsik Lajos Mi a szociográfia? c. Munka-beli cikke, Szirtes Andor Vulnera Hungáriáé c. Századunk-beli szociográfiakritikája, vagy K. Havas Géza néhány „urbánus” tendenciájú „ellencikke” például föltétlenül ide kívánkozna. Meggondolandó lett volna Venczel József erdélyi szociológus szerepeltetése, esetleg még a román Gusti professzor magyar recenziójának (Lükő Gábor) „beválogatása” is. Buday György „programcikke” is kicserélhető lett volna valamely más írására; olyanra, amely valóban program volt. Egészében mégis a válogatást jónak kell tartanunk; ekkora terjedelemben ennél sokkal jobb gyűjteményt nehéz lett volna összeállítani. Vita igazában inkább a bevezetés egyes kitételeivel s a cikkeket bevezető „kopfokkal” lehet. Nem 46
