Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Vekerdi László: Embertudomány - kultúrák - történelem: a kulturális antropológia kihívása
illetve négyrészes rendszer kiegyensúlyozott stabilitása mégiscsak magában rejti a triadi- kus rendszer formájában a hierarchia csiráját. „A bilaterális kereszt-unokatestvér házasság végül is összeegyeztethetetlen az asszony-kapók fölsőbbrendűségével az asszony-adók felett, hiszen ez utóbbi az asszony-átvitelen nyert státusz-különbséget jelent, az előbbi ellenben azt kívánja, hogy minden efféle nyereség tökéletesen reverzibilis legyen. A reciprocitás uralkodik, de strukturális formáinak hátterében már mozdul egy másféle, egy aszimmetrikus rend: a »generalizált csere« klasszikus rendszere, melyben egy adott csoport következetesen egy bizonyos származási vonalból kap asszonyokat, s egy másiknak adja lányait. A bilaterális rendszer látszólagos egyensúlyán belül tehát már „megképződik egy olyan társadalom víziója, amely tudja, hogy miként hagyja el az egyenlőség ürügyét a főnökség és a hierarchia leplezetlen fejlődéséért.” A rokonsági rendszeren bemutatott példát Sahlins messzemenően általánosítja, s vizsgálatai nyomán a kulturális antropológia és az etnoarcheológia legizgalmasabb területeinek egyikévé növekedett a hatalmi hierarchiák keletkezésének a kutatása. Annyi bizonyos, hogy az ember szűk családi keretek között tanulta meg a hatalom gyakorlását; de aztán a hatalom kiszabadult a családi keretekből, ám módszerei mintha megragadtak volna a bonyolult primitív nősülési szabályok szintjein. A hierarchikusan rendezett centralizált törzsek mindenesetre valamiféle átmeneti állapotként iktatódtak az állami erőszak nagy öntözéses civilizációkban megjelenő monopóliuma és a reciprocitási viszonyokkal szabályozott „egalitarius” társadalmak közé, Sahlins polinéz-modellje pedig a főnöki hatalom kifejlődésének valóságos paradigmájává vált. Joggal-é vagy se, más kérdés; bár a divatos etnoarcheológiai alkalmazásokban aligha hagyható figyelmen kívül, hogy a régészetben föltárt leletek az égvilágon semmit el nem árulnak mondjuk a házassági szabályokról, amik olyan nagy súllyal esnek latba a Sahlins-modellben. De ha a történeti analógiákkal csínján kell is bánni, annyi mindenesetre bizonyos, hogy Sahlins főnökeinek viselkedésében nem nehéz ráismerni a történelemből, sőt napjainkból ismert hatalmasok vonásaira; a hatalom eszközei persze fejlődnek, de indítékai mintha maradnának, és pszichológiája úgy látszik meglepően dacol az idővel. Vagy Sahlins látta a Fidzsi-szigetek főnökeit saját politikai tapasztalatain keresztül? Hiszen a legjobb etnológus sem mentes az efféle látástól; Derek Freeman például nemrégiben egy egész könyvet írt arról, hogyan látta viszont a fiatal Margaret Mead a maga — és tán még inkább a Boas-iskola — elképzeléseit és álmait a Samoa-szigeteken, s hogyan ismerte félre egyebek közt éppen a főnökök szertartásait, hogyan látott békére és kiegyensúlyozottságra törekvést ott, ahol valójában — mármint Freeman szerint valójában — alig lehet egyebet fölfedezni mint a hiúság, hatalomvágy, gőg, agresszivitás alig leplezett tobzódásait egyfelől, s a félelem és meghunyászkodás szorongásait másfelől. Az etnológus — tanította Lévi-Strauss — szükségképpen viszi magával saját tapasztalatait a terepre, s megfigyeléseit csakis saját kultúrájának szellemi eszköztárával értelmezheti. A legtöbb, amit tehet, az, hogy tudatosítja a tükröződést: a megfigyeltek kultúrája tükröződik az övében, de az övé is a megfigyeltekében. Lehetséges, hogy éppen ez a kettős tükröződés lenne a kulturális antropológia tárgya? Lévi-Strauss mindenesetre nem tiltakozik ellene, hisz voltaképpen erről a találkozásról szól a vallomásnak is tekinthető Szomorú trópusok. Ám a kulturális antropológia újabb irányai határozottan eltérni látszanak Lévi-Strauss strukturalizmusától. A francia mestert inkább csak (fogyó) tisztelet övezi; módszereit és elméleteit túlságosan sterileknek vagy éppen vékonyaknak tekintik a vaskos történeti valósághoz képest. Legerősebben tán Leslie A. White kulturológiája és Marvin Harris kulturális materializmusa támad ellene; mindenesetre ez a két rokon irány fér legkevésbé össze Lévi-Strauss elegáns konstrukcióival. Leslie White az észak-amerikai kultúrák kiváló ismerője volt, aki azonban nagy elődeivel ellentétben elméleti megfontolásait nem terep-tapasztalataira alapozta. White, Morgan, Taylor és Spencer evolucionizmusát egyesítette Dürkheim és Kroeber organizmusával,-s a keveréket „energizálta” a „rendszer” dinamikus és divatos fogalmával. White kultúrája egyfajta komplex rendszer természeti energiák munkába állítására, melyben a 23
