Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Sorsom: menni, menni...: László Gyula és Kőhegyi Mihály levélbeni beszélgetése
— Engedj meg Gyula bátyám egy kényes kérdést, de úgy érzem, hogy életed és magatartásod felhatalmaz erre. Hogyan lehetséges, hogy Te mint régész úgyszólván minden sorodat a magyar nép múltjáról írtad, ezzel szemben mint képzőművész másfelé, főként a fiatal női szépség felé tekintesz szívesen. — Kedves Miskám, amióta én ismerlek, világ életedben sebészkésként vágott, metszett a nyelved, de mindig a gennyes gócok feltárását, a gyógyítást szolgálta! Most se tagadod meg magad. Művészeti nevelésemben a legjobb indítást kaptam (Szőnyi István, Rudnay Gyula, Csók István, Réti István, Lyka Károly). Különösen Rudnay Gyula volt, aki felkeltette bennem a magyar falu, a falusi földmíves emberek szeretetét és megbecsülését, a kopár magyar tájak szépségének csodálatát. Bármennyire is szerettem és tiszteltem a Mestert, néhány tájképen túl nem ihletett meg, ellenben szerelmese lettem a vonalmuzsikának: a görög lekythos vázák könnyed szépségű alakjainak, Leonardo és Picasso kristálytiszta vonalainak. A magam módján rajzoltam a fiatal aktokat, egyetlen vonallal, javítgatás nélkül. Mind a mai napig érzékeny rajzokkal ünneplem a formákba érett test szépségeit, de nemcsak a testét. Akik rajzaimat látták, felhívták figyelmemet valamire, ami nem volt tudatos bennem. Azt mondták, hogy aktjaimban valami megható tisztaság és szelídség van, átszellemített erotika. Itt szeretnék valamit közbevetni. Úgy látszik, igaza van bírálóimnak, mert egy időben szerettem volna a Toldit illusztrálni, de egyszerűen nem tudtam az aljas Toldi Györgyöt megrajzolni: a rajzba az elvetemültség helyett bölcs derű költözött. Annak idején a Nemzeti Múzeumban volt egy-két alávaló ember — nem tudtam megrajzolni őket s így kudarcot vallottam. Nos ezzel talán közelebb férkőztünk aktjaim tiszta tekintetéhez, és vonalmuzsikájuk hibátlan zengéséhez. Ámde a magyar nép története is helyet kapott rajzi tevékenységemben, elegendő talán az 50 rajz a honfoglalókról című kötetemre hivatkozni s arra, hogy ezek a rajzok végigjárták az országot és sok-sok kiállításon voltak láthatók. Aztán meg ugyancsak népünk szolgálata kerekedett ki a Kortársaim sorozatból. Ezek szinte véletlenszerűen készültek és gyarapodtak. Említettem már, hogy a XX. század magyar pantheonja barátjául fogadott és gyakran voltunk együtt, különösen az 50-es évek nehéz első felében: Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő, Sinka István, Veres Péter, Németh László, Illyés Gyula, Medgyessy Ferenc, Boda Gábor, Pátzay Pál, Szabó Lőrinc és sok más kiváló magyar alkotó. Mármost én nem szeretek beszélni kis társaságban s így inkább papírt, ceruzát, tollat vettem elő és rajzoltam őket, nem kellett modellt ülniük, csak figyeltem beszédüket — mármint az arc változásait — és rajzoltam. Talán ezért annyira életszerűek a rajzok, nincs bennök a mozdulatlan modell unottsága. Végül is — kérdésedre felelve — a Kortársaim sorozatot művészetünk, művelődésünk krónikájának tartom. Itt most nem is beszéltem még erdélyi barátaimról, Asztalos Istvánról, Szabédi Lászlóról és a feledhetetlen Kós Károlyról és a többi jóbarátról, akikről ugyancsak vannak rajzaim. Egyszóval „kényes kérdésed” nem is volt annyira kényes, bár velejében rátapintottál a lényegre. Még a vonalrajzoknál maradván: a negyvenes évek közepén egy kiváló filozófus, aki írásképekkel is foglalkozott, megállapította rajzaimról, hogy statikusak, nem dinamikusak, hanem inkább klasszikusak. Én persze ezekről a dolgokról csak másoktól tudok, mert munka közben nem gondolok én sem apollói, sem dionysosi világképre, hanem rajzolok „ahogy jön”. — Milyen olvasmányaid hatottak döntő módon kialakulásodra? — Látod, ez nehezebb kérdés, mint az előbbi! Igaz, volt egy rövid idő fiatalkoromban, amikor Szabó Dezső-i pózban, meg a Szűzmáriás királyfi pózában tetszelegtem, de ez nem létem mélyéről jött, fianem felvett magatartás volt, nyom nélkül tűnt el. Ugyanilyen nyomtalanul szívódott fel főiskolás koromnak néhány felvillanása, hogy lángelme volnék. Ez nem irodalmi élményeim lecsapódása volt, hanem vonalrajzaim sugallották kiváló voltomat. Ám ezt az érzést kellő mederbe terelte, hogy velem egyidőben járt a Főiskolára néhány barátom, akik nálam sokkal mélyebben látták és érzékítették az életet. Szalay Lajos, Szabó Vladimír, Borbereki Kovács Zoltán s még néhányan mély bámulatunkat 9
