Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 4. szám - Sorsom: menni, menni...: László Gyula és Kőhegyi Mihály levélbeni beszélgetése
— Melyik munkádat szereted legjobban? — Gondolom, a régészetiekre gondolsz. Nos azt, amit most írok Árpád magyarjainak életéről. Ha a Teremtő erőt ad, hogy úgy alakuljon, mint tervezem, akkor azt hiszem, nem hoz szégyent se honfoglaló őseinkre, sem pedig rám! — Gyula Bátyám, neveddel és munkásságoddal szorosan összeforrt a „kettős honfoglalás” kérdése, mit tudnál ebben újat mondani? — Hát legyen! Olvasom a feltevés ellenfeleinek munkáiban, hogy „mint tudjuk, az onogurok 670-ben elfoglalták a Kárpát-medencét”. Érdekes, nem emlékszem rá, hogy régebben is beszéltek volna erről, hiszen ez éppen a kettős honfoglalás alapkérdése. Tagadják viszont azt, hogy magyarul beszéltek volna. Pontosan fogalmaztam: tagadják, merthogy cáfolni nem tudják. Nézd Misi, nem szeretnék visszaélni azzal, hogy most nálam van a szó, csak annyit mondok, ha feltevésem tagadói felelni tudnak arra, hogy az Ausztriában levő régi gyepűn, Zalában, Somogybán, Baranyában, Bácskában és sok más területen kik adták a magyar helyneveket, amikor ott Árpád magyarjai nem szálltak meg, de tucatjával vannak a nagy onogur temetők sok száz sírral, akkor megrendülne hitem feltevésem értékében, de így nem. Mindenről beszélnek, csak ezekre a kérdésekre nem adnak feleletet! így van ez a Magyarország története most megjelent első két kötetében is. Ezzel szemben az ásatásokon egyre több olyan jelenséget figyelnek meg fiatal régészeink, amelyek amellett szólnak, hogy az onogurok nem haltak ki, hanem megérték Árpád honfoglalását és összeolvadtak Árpád népével. Meg kell jegyeznem, hogy az onogurok óriási tömegéhez képest Árpád népe elenyésző volt. De talán legyen elég ennyi, mert nem szeretném, ha a nálam lévő szót a magam javára fordítanám. Nem úgy, mint évekkel ezelőtt egy többrészes televíziós filmben, ahol meghallgattak, s aztán a feltevés ellenzőit hosszasan felsorakoztatták, de nem adtak még arra sem módot, hogy legalább egy-két kérdést feltegyek nekik. Bizony, ez nem volt szép! — Nemrégen olvastam valahol, hogy tanulmányaid magyar nyelvét tanítani kellene, olyan kristálytisztán írsz. — Ez is olyan kérdés, mint az első'. Szüleim beszéde, a gyermekkor, a székely falu szavajárása és sok-sok észrevétlen erő alakította ki stílusomat, amelyről én nem sokat tudok, csak azt, hogy éppen az elébb említett baráti köröm igényessé tett saját magammal szemben. De elmondom a megírás technikáját. Ha valamit írok, hangosan — vagy magamban hangosan — felolvasom László Gyulának, aki nem én vagyok, hanem unokaöcsém, aki a föld, a kétkezi munka mellett maradt. Ha ő nem érti, akkor bizonyos, hogy szövegem henye, pongyola. Természetesen szakkérdésekben nem lehet otthon, de ahogy megírom, azt minden gondolkozó magyar ember meg kell értse s ő jelképe a gondolkozó magyarnak. — Hát mit kérdezhetek még? Egészségileg hogy vagy? — Orvosaim néha csóválják fejüket (szívkoszorúér-bántalmak) én viszont — hála Istennek — jól érzem magamat. Kicsit lassúbb a mozgásom — s talán eszemjárása is? —, de másként megvolnék. Családom, baráti köröm ugyancsak megvan, csak feleségem darvadozik néha és én szomorúan figyelem. Ha igaz — merthogy útlevelemet még nem kaptam kézhez — nemsokára Syktyvkarba utazom a Finnugor Kongresszusra. Baráti vitám lesz a nyelvészekkel, akiktől azt kérem, hogy válasszuk szét nyelvészeti munkásságukat a történeti következtetésektől. Mert a hibátlan nyelvkutatás még nem jelenti azt, hogy a belőle levont történeti következtetések (legrégibb szállásterület, vándorlás stb.) is jók. Egyik nyelvészünk — akiről csak jót hallottam — megbírálta őstörténeti könyvecskémet. Azt vetette a szememre, nyelvészkedek. Ám én nem nyelvészkedek, ők történészkednek! De nem vitázok, mert az idő úgyis megoldja azt, amit mi megoldhatatlannak látunk. — Köszönöm Gyula Bátyám a beszélgetést! — Én meg azt köszönöm, hogy meghallgattál türelemmel. Úgy köszönök el, ahogy nálunk a Székelyföldön szokás: „egészséget kívánok”! Balatonrendes, 1985. VII. 14. * * * 7
