Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Matyikó Sebestyén József: "Az elődeinknél különbek legyünk"
határainak tiszteletére. Okosan tudtak válaszolni a mit és meddig kérdésére. S ez már nem csekély tudás. Nem családi tékájukat hagyták rám, hanem realitásérzéküket. De megtanulhattam tőlük az apró örömök megbecsülő élvezetét is. Örvendeni az alkonyi égbolt torlódó felhőjárásának, egy új könyv ígéretes nyomdafesték-szagának, pohárka savanykás homoki bornak, elejtett szép szónak, jó hímek, békességes parolának. Hihetetlen érzékenységgel tudták élvezni a jót, anélkül, hogy hajszolták volna. Ez is, lám, időszerűen hasznosítható tudás. Az első generációs értelmiségi, aki közvetlenül, első kézből vehet át némi bölcsességgel hasznosítható múltbeli tapasztalást, hagyományfolytonosságot és annak tiszteletét, döbbenten kapja föl a fejét, amikor rájön, bizony voltak előtte olyan — lehet, éppen első generációs — értelmiségi nemzedékek, akik programszerűen utasították el a hagyományokhoz, a múlthoz való ragaszkodást. Azzal mérhetjük meg pályájukat, és leginkább a magunkét, hogy igenis létszükségletnek valljuk a nemzet kulturális folytonosságának és történelmi emlékezetének fönntartását, s tovább éltetjük az előre vivő és hasznosítható örökséget. Mert nem minden szemétre való lom, ami régi. Sőt minden fontos, amiből és amivel a megszenvedett múlt üzen. A földrengéserejű változások az előttünk járók életét rázták meg, formálták kemény kézzel. Mi, vagyis az én nemzedékem jószerivel csak alkalmazza vagy természetes közegének tekinti a nem ritkán lesajnáltak újrakezdő, újjáépítő munkájának megszenvedett, kikínlódott eredményeit. Amikor tehát az ő — munkával megszentelt — üzeneteiket fürkésszük, melyek a múltból szólnak hozzánk, akkor ezekről a dolgos emberekről is meg kell emlékeznünk. Nem a „népfi” pózában és képében akarok szólni, csakis annak tudatában, hogy a múlt — no és persze a jelen — alapos, de leginkább szakszerű ismerete nélkül abszurdum a jövőről gondolkodni. Ma már pontosan érzékelem általános iskolás történelem füzetembe Párducz tanár úr intelmére beirt latin mottó igazi jelentőségét: „A történelem az élet tanítómestere”. Baj, hogy annyiszor nem hallgatunk tanítóink szavára vagy későn eszmélünk igazságaikra. Az elmondottak vállalásával és mindezeket az intellektus szintjén folytatni — feladatom és kötelességem. Ehhez kell azután a könyvtár, a naponta átböngészett folyóiratok halmaza, a film, a színház. Előttem a könyv, de a régiek munkától durva, inas keze lapozza, s töredezett körmük bök rá a fontos sorokra. Ekként lesz belőlem — az első generációs értelmiségiből — az ő ragaszkodó folytatásuk. Matyiké Sebestyén József „Az elődeinknél különbek legyünk” K í érni örömmel vállalkozom, mint első generációs értelmiségi, hogy belső önvizsgálatot tartsak és bemutassam életutam alakulását, annak gyökereit, hiszen mindig is indíttatást éreztem arra, hogy gyűjtsem, kutassam, elemezzem a famíliámmal kapcsolatos szellemi és tárgyi emlékeket, mivel a család múltja a történeti és társadalmi változások tükre is egyben. A Balaton melléke térben és időben háromszáz esztendőre visszatekintve adott lakhelyet és megélhetést őseimnek, amely mindvégig befolyásolta életüket, örökítve a belső kötődést, a felnevelő tájhoz való hűséget. Életük létalapját: a földművelés és az állattenyésztés szolgálta; s ha vetésüket el is verte a jég, vagy állataikat járványok pusztították, a Balaton mindig elegendő „berki kenyeret” juttatott „halászi szákjukba”. Anyai ágú őseim, a Csepeli família, Siófok egyik alapító családja, már az első összeírásban szerepel. Az 1700-as években kerültek ide Zala megyéből, ahol annak előtte Mátyás király szabad vadászaiként lakták Csepely községet. Nagyapám az alapítók kései leszármazottja volt. Anyai nagyszüleim földet szerető, munkás, törekvő, vallásos parasztemberek voltak. Nagyapám később tizenöt esztendőn át községi fuvarosként is dolgozott. A föld terményeiből és a fuvarozásból éltek. 1,5 hold szőlője terméséből néha eladásra is jutott. Öt gyermeke közül a legfiatalabb, édesanyám, 1925-ben született. A családot betegségek sújtották. Nagyapám élete nagy veszteségét látta abban, hogy egyetlen fiát 19 82
