Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Mezey László Miklós: Három nemzedék, négy égtáj
„Nem tudom az istent bemérni, nem ad jelet. Csak én sugárzók. A csillagok üresen fényiének.” S micsoda finom dialektikával, az emberi teljességet megragadni képes kettősség végiggondolásával áll elénk itt Ratkó! Az első két sor a kitaszítottság, a Paradicsomból kiűzetés óta az emberiséget folyvást gyötrő érzésé; a második kettő az öntudatra ébredt ember, az önsorsát önmaga megszabni akaró gondolkodó elme reflexiója a létre. Példát is mutatva egyben az itt és ma, közép-kelet-európai Magyarország gondolkodó emberéhez egyedül méltó és lehetséges válaszra is, mely választ — a cselekvő, a „sugárzó” értelmiségi magatartást — nemcsak elfogadnunk, de további példa-felmutatásként képviselnünk is érdemes. Érdemes, egyszersmind szükséges is. Mezey László Miklós Három nemzedék, négy égtáj „Aki mások nélkül csak önmagából szól, azt már az első mondat elején eltapossák úgyis. Joggal.” (Panek Zoltán) Valamennyi ősöm — a család emlékezete szerint — paraszt volt. Jobb életre igyekvő-törekvő emberek, akiket vagy a történelem szabta sors kényszere, vagy sejtéseik, olykor naiv álmaik, éppenséggel önmaguknak sem megvallott céljaik két nemzedékkel előttem ellöktek a földtől. Vált belőlük cseléd, munkás, még tisztviselő is, de lett közülük „csupán” gyermekeit nevelő, otthona melegét óvón féltő anya. Mintha csak a magyar polgárosodás megkésett csökevényességét példázta volna — csepp- ben a tenger módján — személyes históriájuk. A sok ágból szakadó, s bennem is egyesülő két évszázadra visszamenően ismert család első értelmiségije („diplomása”) azonban én lettem. Ilyenformán kissé a kiterjedt família büszkesége is. Mintha csak személyemben talált volna utat, célt és megvalósulást őseim egy más élet utáni igyekezete. Ez számomra nem pusztán a lehetőséget jelzi, de sokkal inkább felelősséget támaszt önmagámmal szemben. Annak kötelező vállalását, hogy ha szólok, az ő nevükben is beszéljek. Miként a hegymászó, aki társai elszántságából végül egymaga jut föl a csúcsra, s miközben kitűzi nemzete zászlaját, muszáj azokra is gondolnia a felhők között állva, akik által hallhatja a villámok csattogását a feje körül. Négy nagyszülőm közül három mai hazánk határain túl született: anyai nagyapám Szabadkán, apai nagyapám Kézdimárkosfalván, az ő felesége pedig Dunaszerdahelyen. Három égtáj, a felvidéki Csallóköz, az erdélyi Háromszék és a déli Bácska gabalyodott eggyé bennem. Anyai nagyanyám a kiskunsági tanya szülötte, mintha csak a magyar nyelvterület földrajzi közepét képviselné a messzebbről érkezett magyarok között. Négy irányból összefutó gyökerek találkoznak bennem, s ekként igazán semmi csodálnivaló nincs abban, ha viszonylag kései eszmélkedésem az etnikailag kusza-tarka Közép-Európa felé fordította érdeklődésemet. S ettől csak egyetlen lépés volt annak szükségszerű fölismerése, hogy muszáj keresnem azt, ami az ember emberhez méltó, emelt fővel leélhető életét jelentheti. Majd irodalmi élményekkel kitömött szellemi tarisznyával a vállamon természetes, ha a határon túli magyar literatúra nemzetiségi létélményt kifejező legjobb teljesítményei voltak útjelzőim eszmélkedésem hosszúra nyúlt felfedező útján. A kőből és szóból nem porladó erősséget emelő Kós Károlytól, a góbésan huncut, de emberül keserű Tamási Árontól — a nemzetiségi sorsélményt epikává fogalmazó Duba 79
