Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Írások az első generációs értelmiségi létről, tudatról - Varga Csaba: Önkritika, kevés elfogultsággal

különböző helyzeteiből más-más társadalmi élményeket, nézeteket, előítéleteket, dühöket, álmokat hozott.

Némi túlzással: ahány család, annyi bonyolult, szinte leírhatatlan társadalmi képlet. Mindenképpen valószínű: a magyar népesség nagyobbik fele úgy élte le az utolsó fél évszázadot, hogy tartósan szilárd, nagyjából végleges külső keretet nem érzett, nem látott maga körül. A társadalmi szerkezetben való többszöri „liftezés” persze egyaránt volt előnyös és hátrányos. Hiszen ki tagadja, hogy egy-egy társadalom akkor nyitott, mobil, ha az egyének vagy a rétegek társadalmi helyzetüket megváltoztathatják. Ezért örülhetünk annak a mobilitásnak, hogy számos munkás- és parasztfiatalból értelmiségi lehetett. Ugyanakkor gyakran fantasztikus zűrzavart okozott ez: a négy elemit végzett apából tanácselnök, a parasztlány (középbirtokos lány) anyából betanított ipari munkás, az érettségizett katonatiszt fiúból műhelyvezető lett a termelőszövetkezetben. A lánytestvér pedig egyetemre járt, kutató biológus, faluról a fővárosba költözött és feleségül ment egy arisztokrata származású mérnökhöz. Vagy egy-egy családon belül is hányféle politikai magatartás alakult ki: „fehér”, „vörös”, „színtelen” stb; sőt „ilyen” fehér, „olyan” fehér, „ilyen” vörös és „olyan” vörös. Ugyanilyen óriási a változatosság a vallási indíttatást, települési helyzetet vagy a szakismeret mennyiségét és minőségét tekintve. Az ember azonban biztonságra, harmóniára vágyik — ha ennek a minimumát nem kaphatja meg, zavartnak, kiszolgáltatottnak érzi-tudja magát. Ekkor társadalmilag egyaránt „felhasználható” jó és rossz célokra; védtelen a manipulációval vagy éppen a sikerrel szemben. Ha most beletúrunk a társadalom „mélyébe”, elképesztő mennyiségű káoszt, tisztázatlanságot, kötődési zavart láthatunk, noha az elmúlt két évtizedben a felszínen sok minden rendeződni, megnyugodni látszott. Már ezért se csodálkozzunk azon, hogy annyi az alkoholista, az öngyilkos vagy éppen a gyermektelen. Tudom persze, hogy csak a labilis szociálpszichológiai helyzetekkel ezek a jelenségek nem magyarázhatók.

Az első generációsság tehát nekem először is azt jelenti, hogy a század második felében, Európának ezen a táján az ember mindezt a zűrzavart-káoszt is magával hozza és nem dobhatja le magáról, mint megunt-megutált ruhát. A mindent megformáló történelmi-társadalmi, s az ugyanilyen radikális egyéni váltások mélyen belénk épültek. Az értelmiségivé válás ezért nemcsak felemelkedés, hanem egyúttal abnormális léthelyzet is, amely számos pszichikum számára alig elviselhető. Ez az egyik oka annak, hogy ma végül is nincs organikus értelmiség, még akkor sem, ha a harmincas évekhez képest sokkal több a felsőfokú végzettségű szakember. A diploma önmagában senkit nem tesz értelmiségivé, ahogy a vezetői munkakör sem nevel automatikusan értelmiségivé. Egy első generációsnál — becslésem szerint — egy-másfél évtizedes késéssel történik meg az értelmiségivé válás. Ha egyáltalán sikerül. Ezért is abból, hogy számos értelmiségi egyed van, még egyáltalán nem következik az, hogy egy országban értelmiség van: az értelmiség nem diplomások halmaza, hanem olyan viszonylag homogén réteg, amely nemcsak szakszerűségével és értelmiségi munkájával emelkedik ki a társadalomból, hanem azzal, hogy van rétegöntudata, kooperációs gyakorlata, nemzeti-társadalmi programja. Az államosított, kiszolgáló, meghunyászkodó, akarat nélküli diplomások „csordája” nem értelmiség. Még akkor sem, ha ezt hiszi magáról. Értelmiség akkor lesz, ha olyan a történelmi-társadalmi helyzet, hogy a diplomások többsége — tehát nem csak az elit-értelmiség — felkészültségének megfelelően tartósan és folyamatosan részt vehet a gazdaság—társadalom—kultúra gyökeres és befejezhetetlen átalakításában. Ebben az értelemben, azt hiszem, jelenleg még nincs magyar értelmiség. Csak kitűnő értelmiségi egyének, csoportosulások, műhelyek vannak. Ezért az első generációs értelmiségieknek nincs hova beilleszkedni, nincs honnan mintát venni vagy nincs mit megtagadni, mert nincs szuverén, karakteres értelmiségi réteg.

Hogy ez mennyire így van, azt a mi — irodalmi — nemzedékünk is megélte. Amikor a hatvanas évek legvégén, s a hetvenes évek elején „beléptünk” a társadalomba, a szellemi életbe, a zárt kapuk százaival találtuk szembe magunkat. Az előttünk járó nemzedék is azzal fogadott minket: semmit nem lehet csinálni. Akármit akartunk, terveztünk — konferenciát, folyóiratot, olvasótábort stb. —, csak tíz-húsz menetes „bokszmérkőzés” után lehetett valamit kiverekedni. Lehet, hogy a fiatal gazdasági értelmiség mésképpen emlékezik erre a korszakra, mert akkor indult az új gazdasági mechanizmus, bár ebben is kételkedem, hiszen a vállalati önállóság, a mikrokömyezet viszonylagos szuverenitása csak szólam maradt és rövidesen az új mechanizmust is visszafogták, megcsonkították. Az irodalomban a nemzedéki önállóság vagy a műhelyek valóságos szuverenitása 1972 után illúzió volt. Ezt mi gyakran nem vehettük észre, olykor nem is akartuk. A megosztott irodalmi berkekben ki-ki találhatott magának egy-két emberi s művészi példaképet, sőt ideális esetben a példaképek némelyikével intenzív barátkozás kezdődött, ám ennek ellenére úgy éreztük sokan, hogy légüres térben „repkedünk”, s a mozdíthatatlan viszonyokba beleragadunk, mint a múlt századi utak sarába. Nem csak az volt a gond, hogy túl korán akartunk olyasmit, ami ma már vita tárgyát sem képezi, s nem csak az, hogy a hivatalos bürokrácia legtöbb illetékese tökéletesen ellátta a fékmester és a váltóőr szerepet. Se gyorsítani nem

72