Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Huszár Sándor: Hol van az a nyár?: (kisregény, II. rész)
Huszár Sándor Hol van az a nyár? (II. rész) r ilágméretű álmaim romjaitól átmegyek lakásunk utcai szobájába, hogy az időjárás felől tájékozódjam. Ácsorgók az ablak előtt jó ideig, majd visszatérek az asztalomhoz. Ám a kérdésre, hogy mit láttam az utcán, nem tudok válaszolni. Ez meg micsoda? — gyötröm magam. Hülyülök? Talán át kéne mégis gondolni a tényeket. Mindenesetre jobban járok, mintha azonnal abnormálisnak nyilvánítom magam. Tehát: kimentem és néztem az utcát. És mit láttam? Mihályt egy Unió utcai cukrászdában Kolozsváron az ötvenes évek vége felé. Tehát én kifelé néztem, de befele láttam. Ez különös! Vajon írás közben nem ugyanezt teszem? Hiszen a tények, a megtörtént cselekmény helyett állandóan magamat elemzem. Nem véletlenül. Meg vagyok győződve afelől, hogy a külső történés olyan, mint a betegen a kiütés, amit százféle betegség okozhat. A dolgok lényege tehát belül zajlik, nem a felületen. Ezért kell visszatérnem megtörtént eseményekre — mint már annyiszor megtettem — szinte babonásan ismételve: a tény ez, de mi történt tulajdonképpen? Tehát: idegösszeomlás kizárva. Vegyük módszeresen: jöjjenek előbb a tények. * * * A keménytelki beszélgetés után pár hónappal találkoztam Mihállyal Kolozsváron a főtéren. Monumentális volt. Komoly és megközelíthetetlen. Mondta, hogy a faluból eljött. Egyelőre még nem dolgozik sehol. Hogy mit csinál majd, az a jövő titka. Persze értettem én őt. Falun a viszony közöttünk más volt. Az ideológiánk különbözött, de azon felül mindketten hivatalos képviselői voltunk egy ügynek. Nem kellett egymással egyetértenünk, de kénytelenek voltunk egyenlő az egyenlővel alapon tárgyalni. Főleg, hogy én még rá is szorultam. Nem átkoztuk ki egymást, de nem is hittünk a másik igazában. Most? Kisiklott. Bárhogy magyaráztam, azok siklatták ki, akiket szolgálni akart. Mégpedig egy, az enyémmel ellentétes ideológia és gyakorlat szellemében akart szolgálni. A helyzete gyökeresen megváltozott. Egyszerűen megszűnt a létjogosultsága. Azt is tudtam, hogy ez számára nem végveszély. Elmegy egy másik faluba. Sajnálom, hogy le kell mondania majd az önmagához, elveihez való hűségéről. Ha másra nem, a keménytelki kaland erre megtanította. Arra, amit Napóleon már előtte tudott és kimondott: Isten az erősebb hadsereggel tart. Mondom: ezért sajnáltam. De beláttam: ez már valóban nem az én pászmám. Minden ember olyan életutat válasszon magának, hogy hű maradhasson önmagához. Most már ha elindult egy úton, azon végig kell mennie. Nos így váltunk el és én hamarosan el is felejtettem őt. Ezért nem vádolom magam. Az ötvenes évek közepe, vége, életem legmegrázóbb időszaka. Ismét csak nem azért, ami a világban kint történt, hisz sok minden történt és az ma már történelem, hanem azért, ami bennem, belül zajlott. 41
