Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Szenti Tibor: Könyvismertetés ürügyén: gondolatok az erotikus folklór-kultúráról

1938. 46 p.) című könyvében: a „parasztok kultúrája megcsökött és visszaszorított hajtás, nem zsenge, fiatal ág.”

Vajon a patak alján csak homok terem, vagy a nehézkedés törvénye folytán ott húzódnak azok a drágakövek is, amelyeket eddig nem láttunk, avagy nem volt merszünk az akadályok, társadalmi előítéletek miatt mélybe szállva a fölszínre hozni?

Szó sincs arról, hogy elhanyagolt, vagy csupa ismeretlen kérdést kellene itt föltárni. Már kiváló folkloristánk, Berze Nagy János is találkozott szexuális tárgyú, szabadszájú népi szövegekkel, amelyeket — sajnos — nem is tipologizált. így azután a népmese-katalógus szerint ezek identifikálása és témák, műfaji sajátosságok szerinti finomabb rendszerezése a mai napig sem történt meg. Többnyire egy kalap alá szedve, a Berze Nagy-módszert követve, „obszcén” bejegyzéssel intézik el a meghatározásukat. Azon a ponton tehát túljutottunk, mint a közismert viccbéli, falusi atyafi, aki a háziállatokhoz szokva, az állatkertben lévő, hosszúnyakú zsiráf láttán fölkiáltott, hogy „ilyen állat nincs!”. Az erotikus folklórt fölfedeztük, mi több, létjogosultságát elfogadtuk, de befogadása még hiányzik.

Már a „népi obszcenitás” nyelve is gondokat okoz. Ennek ismét régi gyökerei vannak. Az európai középkorban általánosan elterjedt erkölcsi szabadosság mellett még főúri körökben sem volt ismeretlen a durva beszédstílus, amely a 19. század közepén, az elbukott szabadságharcok után, Angliától Kelet-Európáig, Magyarországot is beleértve, eltűnt és a polgárság álszemérmes, prűd világából nemcsak kiszorult, de üldözötté is vált. A 16—17. században a vaskos szókimondás még meg is jelenhetett. Magyar vonatkozásban Nagy Olga tesz említést Bornemisza Péter egyik művének, az „Ördögi kísértetek” c. munkájának erotikus nyelvezetéről.

Folkloristák előtt ugyancsak ismertek a börtönversek és a WC-versek, amelyek szintén évszázadok óta léteznek és a szóbanforgó „intézmények” falán — tiltva, de a mai napig folklórként terjednek. Egy-két külföldi válogatás meg is jelent belőlük, de szélesebb publicitást nem kaptak. A lexikonokban is általában csak rövid meghatározás szerepel róluk, ezek a nemiség durva szóhasználatát és a szidalmakat emelik ki.

Az igazság az, hogy a magyar nyelvben baj van ezzel a szókészlettel A nemi szervek anatómiai meghatározására elsősorban a tudományos latin, a szexuális jellegű élettani, kórtani, pszichológiai folyamatok megnevezésére a latin és angol szókészlet áll rendelkezésünkre. A népi szóhasználat vulgáris, mi több bántó, különösen akkor, ha komoly egészségügyi gond húzódik a szexuális fogalmak mögött, és erről mondjuk az orvosnál kell beszélni. A két véglet közötti átmenetet nyújtó szavak pedig többnyire pontatlanul definiálnak — pl. a hüvely szavunk nem azonos a népi p .. .val —, nevetségesek, virágnyelv-stílusúak, vagy körülményesen körülírok.

Amikor ez az égető nyelvi gond az utóbbi időben felszínre került, társadalmi méretű érdeklődéssé vált, egyes lapok igyekeztek olvasóik útján „nyelvújítást” végeztetni; illetve új szókészletet alkotni a hiányosságok pótlására. Talán még sohasem gyűlt össze annyi csacskaság, mint e pályázatok nyomán, de egyik szó sem vált elismertté a magyar nyelvben.

Annyit föltétlenül meg kell állapítanunk, hogy „csúnya” szó nincs, mint ahogy „csúnya testrész”, vagy nemi cselekedet sem létezik. A szó sohasem hibás azért, hogy valamelyik kultúra adott fogalomhoz a nemi szerv vagy aktus jelentését nem a kellő komolysággal társította, hanem annak vulgáris, obszcén megfelelőjét ragasztotta. Ez esetben tehát nem a nyelvet, hanem az emberi fejekben lévő korlátokat kell rendezni — de nem eltörölni, gátlástalansággá felszabadítani!

A folkloristának a gyűjtött anyag hiteléül kötelessége mindazt a szót és kifejezést pontosan visszaadnia, amelyet adatközlője elmondott. Ha egyszer a mesélő kimondta a számunkra vulgáris, durva szót, nem változtathatjuk meg egy „csacska megfelelőjével”. Viszont fölösleges olyan erkölcsi normát arcul ütnünk, amelyet milliók változatlanul sajátukénak vallanak, mert ezzel embereket sértünk meg. Ismert, tudományosan is járható út ez esetben, amelyet magam is alkalmaztam, a szó kezdő- és utolsó betűinek megadásával, a közte lévők kipontozásával a fogalom félreismerhetetlen jelölése. Ez mérsékeli az ellenérzők indulatát és közelebb kerülnek az ilyen szövegek befogadásához.

A befogadás kettős gonddal jár. Nem ismerem, csupán sejtem az arányt, hogy népességünkben kik vannak többen: azok, akik nehezen vesznek a kezükbe erotikus népi szövegeket, vagy azok, akik nagyon is könnyen olvassák, sőt keresik az ilyen olvasmányokat. A baj ott van, hogy a kutatók nem azért tárják föl ezeket, hogy vele éretlen emberek, mondjuk ki, primitív fantáziáját élesztgessék.

Három évvel ezelőtt e folyóirat lapjain a vásárhelyi parasztság szexuális kultúrájáról közöltem szociológiai tanulmányt, amelyet néhány folklórizálódott erotikus történettel és trufával egészítettem ki. Nem várt társadalmi érdeklődés nyilvánult meg iránta. Pár hónappal később a történelmi előzményeket elhagyva, a tanulmány jelentős részét a Látóhatár is közölte. A könyvtárakból ellopták a folyóirat számait. Az üzemi sokszorosítókban hónapokon keresztül illegálisan másolták és terjesztették a dolgozat legpikánsabbnak vélt lapjait.

38