Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 3. szám - Czére Béla: Élet és halál mezsgyéjén: Krúdy Gyula Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban c. regényéről

tak, a városi dobos furcsa hirdetéseit, a bástyasétány merengését, a tavaszok áhitatos turbékolását, a babonás napok ólomöntését... és a hívő, bizodalmas ifjúságot.”

A meggyilkolt Szerénkát — halála előtt — baljós álmok figyelmeztették a köréje sűrűsödött végzetre. Egyik álmában tolakodó koldus alakjában fenyegette meg a halál, másik éjszaka szeretője véres, csonka testét cipelte hátán, majd egy test nélküli, árnyból szőtt alak figyelte őt a lakás erkélyéről a harmadik éjszakán. Szerénka sorsa az álom, a költészet nyelvén közvetített transzcendens dimenziókban dől el, s Vak Béla lényének megújulásáról is egy mágikus költészet ad hírt: transzcendens birodalmakból. A képzeletben, majd a valóságos szerelemben is újjászülető főhős imaginárius világa az élet anyagára épül, abból női ki, de nem a valóság törvényeinek engedelmeskedik.

A halotti tor alatt, Szerénka szobája felé tartva, Vak Béla három mágikus küszöböt lép át, s felszabadul az elvarázsoltság, a szemlélődésre kárhoztató tehetetlenség alól. Az első küszöbnél lemarad, s végleg odakint reked a „habzó szájú demagóg”, a „lelkiismeret”, aki az „élet koldusaival”, a „betegségekkel”, „idegfájdalmakkal” tart nélküle „haditanácsot”. Hiába kiáltanak árulást a kötelesség allegorikus figurái, „a Munka, a Tennivaló, a Dolog”, a második küszöböt is átlépve Vak Béla már az élet vőlegénye újból. A harmadik küszöbön túl — mint a „Világ anyja” karjában a mozi temetőben — minden gyönyör, minden ismert és ismeretlen nő megidézhető: „A puha ágy párnáin háziasán, nyájas mosollyal üldögélnek mindazok a nők, akik tetszésedet kiérdemelték. A függönyök megett jelenésükre várnak a város legszebb leányai, hogy feláldozzák magukat kedvteléseidnek ... a félhomályban megelevenednek minden régi álmaid, hogy csak a kezedet kell utána nyújtanod, gondolnod kell valamit, hercegasszonyt, vagy zárdaszüzet, hogy vágyad nyomban kielégüljön.”. A „férfimennyország” erotikus látomása nem pusztán képzeletet és valóságot sző egybe, hanem olyan költői szférát rajzol ki, ahol a látomás tényleges képei és a vizionáló közegben elképzelhető, továbbképzelhető képek egyetlen világot alkotnak, vagyis a látomásban megvalósult csoda és a vizionáló állapotban elképzelhető csoda anyaga között nincs lényegi különbség. Vak Béla számára mindegy, hogy víziójában megelevenedett nőket lát vagy pedig csak tudja, hogy rendelkezik ama képességgel, amellyel bármikor megidézheti őket. De nők testét úsztatja Vak Béla elé a temetési toron a bor is. Az egyéves, szőke tokajinak „leányokat hintáztat minden zamatos kortya”, a fanyar egri bikavér bölcsességgel és higgadtsággal vértezi fel a női nemmel szemben a férfit, a pezsgő pedig a szerelem rafinált örömeit ígéri, mámorának tükrében „szentkép arcú kisasszonyokat” látni, akik „panaszos vággyal” térdepelnek a férfiak előtt erdő sűrűjében.

Az erotikus képsorok mindegyik Krúdy-regénynél bujább indáztatása része annak a szertartásnak, amelyet a szerelem, a férfierő visszanyeréséért folytat a főhős, s valóban, Szeréna halotti torán felbukkan Janka, a régi felvidéki lány is a múltból. Jankát a közös ifjúság tiszta örömeinek illata lengi körül, s „telt, érzéki” lábával, asszonyos csípőjével a teremtést, az újra kezdődő életet jelenti Vak Béla számára: „Látta megmozdulni a nő derekát, amely mozdulatot a nők még abból az időből tanultak, midőn csigák voltak és a tengerek dagályával kiringatóztak a partokra. Látta közeledni a nő középpontját, mint rózsaszínű kagyló emelkedik fel a vizek mélyéből, hogy kinyissa, felkínálja belső titkát az alig látható keleti napsugárnak, az éj eseményeitől már elbágyadtan sápadozó holdnak, az angyalok szűzi tekintetének: a szenvedélytelen csillagsugárnak és az édesded hajnali harmatnak, amelytől a kagyló megtermékenyül, hogy gyermekét, a gyöngyöt megszülje.”

26