Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 1. szám
írások az agrárkérdések tárgyköréből A hazai agrárvilág — átmeneti korban FEKETE GYULA válaszol PÁL GYULA kérdéseire ^.0 Az első földmíves, Kain, Ádám és Éva elsőszülött fia testvérgyilkossága óta — mikor is megölte testvérét, az állattenyésztő Ábelt, mert Isten az ö áldozatát fogadta el s az ő földje lett termékenyebb — a földmívelőt lenézték. Jézus legöregebb kortársa, Hillel rabbi azt írja: „Az amhareceknek (parasztoknak) nem szabad eladni semmit, tőlük vásárolni sem szabad, sem házaikban tartózkodni, sem őket házunkban fogadni, sem törvényre tanítani”. A Jézust kísérő parasztokról azt mondják a judeai írástudók: „De ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott” (János 7,49). Az Ön véleménye szerint miből adódott, illetve adódik még ma is a földmivelés és a mezőgazdasági munka társadalmi lebecsülése? — Gondoljunk bele: a földmivelés a kezdet kezdetén csak kiegészítő foglalkozás volt, és nagyon szerényen járult hozzá a létfenntartáshoz. A nomád életet élő, gyűjtögető, halász-vadász népeknél még alig beszélhetünk földmívelésről, de később, a letelepedés után is még sokáig az állat számított vagyonnak, az állattartás maradt a főfoglalkozás, és hát a vadászat, hol vadakra, hol a szomszédságban élő, vagy a birtokba vett területre — még nem mondhatom, hogy: az országba — betörő idegenekre. A földmivelés még jószerint ház körüli munka volt, asszonydolog, legfeljebb is a harcból, a vadászatból, az állatok mellől kiöregedett férfiak segítségével. Közbevetőleg: én nem nevezném parasztnak a rideg állattartással foglalkozó pásztornépet; ő maga még évezredek múlva sem tartotta parasztnak magát. A későbbi évszázadokban jórészt rabszolgák, majd jobbágyok végzik a földmívelő munka vastagját, piszkosát, nehezét, s ezen az általános képen mit sem változtat, ha talán Cincinnatus is csakugyan megfogta az eke szarvát, ha köznemesek is paraszti sorban éltek, ha Tolsztoj együtt kaszált a muzsikjaival. Nyomorúságos kis falvakban élt a földmívelő nép, többnyire nyomorúságos kis viskókban lakott; évszázadok során jelképévé vált az elmaradottságnak, az együgyűségnek, a szellemi igénytelenségnek, a durvaságnak. A ku- tyabőrös nemes, a katona, az udvarbeli ember, majd a városi polgár, a mesterember és egyáltalán minden szabad bőséggel talált okot, hogy lenézze. Ez volt a helyzet legalábbis a jobbágyfelszabadításig. Tudjuk, a mi hazai társadalmunk meglehetősen sok feudális vonást örökölt (máig sem szabadultunk teljesen ettől az örökségtől), miért éppen azt ne örökölte volna, hogy lenézze a jobbágy nyomába lépő parasztot. Úri társaságban becsületsértésnek számított, ha valakit leparasztoztak; jellemző, hogy azokban az időkben is, amikor politikai pártok már egymással versengve udvaroltak neki, „nemzetfenntartónak”, a „nemzet törzsének” nevezték, s nem fukarkodtak a józanságát, szorgalmát, politikai érettségét elismerő jelzőkkel. A szavazatok reményében tudniillik, minthogy még a korlátozott választói jogrendben is a földmíves nép képviselte a többséget. Természetesen ezt a többséget a civilizációs fejlődésben messze elmaradt faluhoz kötötte a munkája, a sorsa, megmaradt tehát a leszólásra a történelmi ok. Az ötvenes években a dogmatikus politika legérzékenyebben a parasztságot sújtotta — beszolgáltatás, kuláklista, erőszakos téesz-szervezés —, a történelmiekhez újkeletű okok Az interjú az angol nyelvű Acta Agronomica Academiae Scientiarum Hungaricae legutóbbi számában látott napvilágot. 1
