Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 3. szám - Varga Dávid: Eltűnt - kezében bottal, virággal
ja nem volt. Magyarán: a kórházi ágyak adott száma mellett betegsége tartós kezelése szóba sem jöhetett. Általában a falusi öregek életében az alkohol is, az egyhangú táplálkozás is, a falusi zártság is súlyosbító tényező. A kistelepüléseken csak látszólag könnyebb az öregek élete — valójában jobban be vannak zárva egy kis helyre, kis közösségbe, így a városiaknál jobban kiszolgáltatottak. Az öregség még rosszabb, ha az öregember beteg is. Ezt gyakran nem mondják meg neki, annál inkább suttogják a háta mögött. „Beteg a papa, el kell tartani, s hogy ez mekkora gond” — ha visszahallja, annál fájóbb az öregnek. Némelyik el- vagy túl is játssza a beteg-szerepet, de Vincze János nem tartozott közéjük. Mit mutatnak még a körorvosi tapasztalatok? A fiatalok viszonya az idős emberekhez sokszor nyilvánvaló — ne szépítsük: szeretnék, ha mielőbb meghalnának! Ez a hálapénzeknél is megnyilvánul. Ha egy öregember ad hálapénzt, az eltartók azt többnyire helytelenítik: miért ad egyáltalán, amúgy is miért ad, hisz jobb, ha meghal. Előfordul, hogy a fiatalok feljelentik az orvost, mert elfogadta a hálapénzt, amit korábban megtiltottak az öregnek. Ami általában a falusi öregek gondozását illeti, a körzeti orvosok szakmai istápolásával foglalkozó pécsi intézet sokféleképp szorgalmazza, hogy az egészségügyi (alap-!) ellátásban döntő mintegy 4300 hazai körzeti orvos munkája nagyobb rangot, súlyt kapjon. Felfogásuk szerint a mai, rosszul specializált „kis rendelőintézetek” elavultak, helyettük olyan mikroközpontokra lenne szükség, ahol nemcsak a körzeti orvosi, hanem a gyemekgyógyá- szati, védőnői, gyógyszerészeti ellátás, továbbá az ügyelet és a mentés, kisebb labor és fizikoterápia is megtalálható. Mivel midez még csak elmélet, kérdés, hány Vincze Jánosnak kell eltűnnie vagy idő előtt meghalnia addig, míg a régi, túlhaladott „modell” legalább a fejlesztési tervekből kikerül? Vajon a kórházba kerülő öregek jobb helyzetben vannak-e? Egy tudományos munkában olvasom: „A geriátriai kórház betegköre két fő, tipikus csoportra oszlik. Az egyikbe pszichés autonómiájukat megőrzött betegek tartoznak, akik feszültebb, problematikusabb viszonyban vannak a családjukkal. A »polémia« lényege: a család «technológiailag» tökéletes és garantált, de személytelen viszonyok között szeretné látni a beteget (egyágyas szobában, kiszolgálva ... sokáig az ellenőrzést jelentő kórházban), míg maga a beteg hajlik mindezek ellenkezőjére.” A kevésbé akaraterős betegek „az előbb felsorolt represszív kívánalmaknak egykedvűen vetik alá magukat”, — a továbbra is önálló akaratúak családja viszont „nyíltan és burkoltan szembekerül a geriátriai kórház modem rehabilitációs törekvéseivel. Á személyzet igyekszik elérni, hogy a betegek az ebédhez polgári ruhában járuljanak, hogy a lehetséges kimenőt és emissziót fölösleges aggodalmaskodással ne szabotálják el, hogy a szociális nővérek segítségével egy minél autonómabb élet perspektíváit építsék ki stb. Ez a törekvés nemcsak azoknál a családoknál ütközik ellenállásba, amelyek szabadulni akarnak az idős hozzátartozótól, hanem a tudatosan jóhiszeműek egy részénél is ... A javulást gyakran nem akarják észrevenni, mert ez aláásná a kialakított túlvédő (és a túlzott védelem mögött a személyesebb kontaktustól távoltartó) stratégiájukat...” Ez: franciaországi példa, ottani tapasztalatok alapján. És Vincze János kezelése, ápolása a faluban? „Á gyógyszeradagolást is hanyagolták; sokszor csak megvették, de nem adták be neki. A gyógyszert sokszor megkezdve vagy felbontatlanul találtam meg a szekrényben. Amikor viszont nálam volt, pontosan kapta és látszott is, hogy javul...” Az eltűnéses eseteket társadalmi jelenségként felfogva, önként adódik a kérdés: hogyan, miként foglalkozik velük a szociológia, a demográfia, a statisztika? Nos, a szociológia hazai irodalma a jelek szerint — sem a folyóiratokban, sem a nagyobb lélegzetű munkákban — nem tekinti ezt vizsgálandó társadalmi jelenségnek. Pedig nyilvánvalóan izgalmas „társadalmi tény”-ről van szó: egy ember — hirtelen, többé-kevésbé elhatározottan vagy előkészítetten — megelégeli addigi környezetét, és új helyen keres új lehetőségeket, új társadalmi kapcsolatokat. A könyvtárnyi deviancia-irodalom helyenként ugyan megemlíti, hogy az eltűnés ebbe a körbe tartozik, de — úgy látszik — lebecsüli jelentőségét. Talán mert ez a társadalommal, a környezettel való elégedetlenség sokkal kevésbé drasztikus 8
