Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Kósa László: Néprajz és magyar őstörténet: tudománytörténeti töprengések

és népleírás lát napvilágot, de anyagukat senki sem összegzi, senki sem értelmezi. Herman Ottónak újra fel kell fedeznie a gondolatot. (Nincs nyoma, hogy elődei munkáit olvasta volna.) A század második felében az etnológiai szemléletnek kellett jönnie ahhoz, hogy a szóhagyománytól eltérő természetű anyagi kultúrát is alkalmasnak találják őstörténeti kutatásra. A helyzet persze más, mint a reformkorban, vagy az önkényuralom idején volt. Épp, hogy eldőlt a magyarság keleti származásáról szóló vita, de következményei még nem kristályosodtak ki. Az ezredéves évfordulóra készülő közvélemény fokozottan kívánja, hogy a múltat minél nagyobb fényben állítsák elé. Herman Ottónak és kortársainak van része először abban a még két következő néprajzkutató nemzedéket megrázó élményben, hogy a hagyományos világ gyorsan eltűnik, legalább is átalakul. Számukra a változás az eredetinek, az ősinek tudott tulajdonságok végérvényes pusztulását jelenti. Ezért adják ki a jelszót: menteni, regisztrálni, gyűjteni kell, amit lehet. Végül: Hermanék birtokában vannak a természettudományos evolúció elméletének. Igaz, hogy már Ipolyi és Arany is alkalmazták a fejlődéseszmét, segítségével próbálták megfejteni a folklór átalakulását, a századvégen azonban már jóval egyetemesebben, természetre és társadalomra egyaránt érvényes törvényként értelmezték a fejlődést. Ebből adódóan Herman Ottó kétszeresen is őstörténeti tudománynak fogta föl a néprajzot: először, mint az emberiség őskorába bevilágító etnológiát; másodszor a saját nép műveltségét földerítő tudományt.

Herman Ottó nagy hatását már kortársai elismerték, a következő etnográfus nemzedék pedig példájának tekintette. Különösen Györffy István tanult tőle sokat. Ez egyfelől szerencsésnek bizonyult, mert Herman képtelen volt ötleteit rendszerbe foglalni és belőlük elméleti következtetéseket levonni, Györffy tehetsége viszont pótolta a hiányt. Másfelől azonban az idős, tudósi ítélőképességéből sokat veszítő Herman, aki egyoldalúan magyarázta a nomadizmust, felerősitette Györffyben a gyermek- és ifjúkor Alföld-élményét. Utóbb ez lett a keleti örökséget változatlanul előtérbe állító Györffy István nézeteinek alappillére.

6. A módszer bírálata és változása. Arany János még önmagával küszködött: vajon helyes úton jár-e? Mintha a naiv eposzt hőn óhajtó énje a másik ént, a kételkedőt próbálta volna meggyőzni. Katona Lajos és kortársai között már megoszlottak a szerepek. Kritikai szellem hiányára nem lehet panaszkodni, legfeljebb arra, hogy nem mindig érvényesült kellően, hol a kifejtés elégtelensége, hol a közeg ellenállása miatt. Különös ellentmondás, hogy akik a néprajz őstörténeti módszereit elméletileg bírálták, néprajzi gyűjtéssel alig vagy egyáltalán nem foglalkoztak. Ebben a sajátos „munkamegosztás”-ban az élő anyaggal foglalkozókat általában a filológiai óvatosság hiánya, az elméleti írásokat az élő anyag tulajdonságainak nem elégséges ismerete jellemezte.

A századvégen a néprajz őstörténeti tekintélye annyira szilárd volt, hogy Munkácsi Bernát, aki a millenniumra írásban összegezte a fiatal tudományszak eredményeit az Ethnographiában, szinte csak erről a területről beszélt. A korban az egyetlen jelentékeny kivétel, aki nem tekintette dolgának a magyar őstörténeti néprajz művelését, a többször idézett Katona Lajos volt. Vigyázatra és mérsékletre elsősorban az intette, hogy filológiai iskolázottságát a magyarsággal foglalkozó tudományoknál jóval részletesebben kidolgozott romanisztikán szerezte. Érthető, hogy a nemzetközi összehasonlító folklórban az ókor és a középkor, Dél- és Nyugat-Európa érdekelte, így a keleti kapcsolatok figyelmén kívül estek. De az is igaz, hogy a romantikus módszertant bírálva sohasem mutatkozott részrehajlónak. Óvott ugyan a kalandoktól, ám az őstörténeti tematikát ő sem kárhoztatta, a magyar műveltség keleti és nyugati kapcsolatai között pedig nem rangsorolt. Buzdított a gyűjtésre és a rendszerezésre, az elhibázott művekben is észrevette a kor szellemiségétől ihletett nagyszabású terveket. A hozzá hasonlóan kitűnő elme, Király György könyvéből (Magyar ősköltészet, 1921) éppen az adatgyűjtés és a vállalkozások nagyságának értékelése hiányzik. Sebestyén Gyula mondavilág-rekonstrukcióját „grandiózusán zavarosának nevezte. Tartalmilag alighanem igaza volt, de az éles kritika mellől — igaz, bevallottan — hiányzott az elhibázott helyett az új, eredményes szempontrendszer és kutatási program.

74