Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1986 / 2. szám - Kósa László: Néprajz és magyar őstörténet: tudománytörténeti töprengések
Kosa László Néprajz és magyar őstörténet Tudománytörténeti töprengések l 0 A megközelítés lehetőségei. A néprajz és a magyar őstörténet viszonya többféleképpen értelmezhető. 1943-ban írt tanulmányában Gunda Béla két kérdést fogalmazott meg: 1. Milyen lehetett a honfoglalás előtti magyarság népi műveltsége? 2. Melyek a magyar néphagyomány honfoglalás élőitől korunkig folytonos elemei? Egyik kérdést sem ő tette föl először, tudománytörténeti környezete azonban figyelemre méltó. A budapesti egyetem Magyarságtudományi Intézete adta ki a tanulmányt azon a ponton, amelyen hosszabb folyamat eredményeként előtérbe került a tudományközi együttműködés.1 Sőt épp a magyar nép korai története különösen alkalmasnak látszott több tudományszak találkozására. Helyet kapjon-e a néprajz ebben az együttesben, nem vitatták, legfeljebb a súlyáról és a jelentőségéről esett szó. Hiszen a néprajz, mint őstörténeti stúdium ekkor már nagy múlttal rendelkezett. Épp ez a tény vet föl a két említett kérdés mellé egy harmadikat is: milyen ösztönzést jelentett ez a szerepkör a néprajzi tudománytörténetben? Noha jogosultságát senki sem tagadja, jóval kevesebbszer tették föl az előző kettőnél, mert a magyar néprajzban aránylag kevés a gondolkodástörténeti szempontokra támaszkodó írás. 2. Romantikus alapélmény. Jól ismert, hogy a romantika gazdag tárházából való az a néhány gondolat, mely a nemzeti múlt iránt az érdeklődést minden korábbinál jobban fölkeltette. A legfontosabb egyfelől a szóhagyományt, másfelől az alsó néposztályok, szűkebben a parasztság kultúráját az őstörténet eleven múzeumának tekintette. Egy másik tétel szorosan tapad hozzá. A megőrzött műveltségi javak ősi természetüknél fogva eredetiek, belőlük elemezhető ki egy-egy nép sajátos, csak rá jellemző karaktere. Az érdeklődés mindjárt kétarcú: leírja a korabeli állapotokat és azonnal igyekszik történeti magyarázatokra fölhasználni. A német romantika kisugárzásában Közép- és Észak-Európa minden nemzeténél találkozunk hasonló fejleményekkel. A magyar helyzet különösségét a magyar honfoglalás adja, ha arra próbálunk választ keresni, hol mit értenek őstörténeten. A szóban forgó nemzetek ősei ugyan mind „foglalták” valaha a mai hazát, s nem is a ködös régmúltban, hanem történetileg többé-kevésbé pontosan meghatározható időben, ám a magyar honfoglalás legkésőbben történt, s hamarosan államalapítás követte. így egyetlen pillantásra érthetőnek látszik, hogy az írástalan korszak, melyet a romantikus eszmék szerint a népi-paraszti műveltségből kellett volna megismerni, a honfoglalásig tart. Azonban a gyakorlat épp a néprajzban mégis más. A történetírás változó, egymásnak olykor ellentmondó véleményeinek hatására a néprajz többnyire differenciálatlanul kezeli a honfoglalást megelőző mozgalmas századokat. Leginkább őstörténetnek minősül maga a honfoglalás, gyakran a következő időszak egy része is. A kultúrális elemek változásának lassúságát ismerve még jogosult is lehet ez a pontatlanság, ám a bizonytalanság nem feledtetheti, hogy hiányzik népi kultúránk történetének föltárása, kronológiája, az időhatárok pontosítása. írásomban néhány példán kívánom bemutatni, hogyan változott és él tovább az őstörténettel kapcsolatos romantikus hagyomány a néprajzi tudománytörténetben. Elöljáróban meg kell mondani, hogy a magyar néprajzban nincs jó hangzása a romantikára hivatkozás71