Forrás, 1986 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1986 / 2. szám - Lipcsey Ildikó: Az önismeret írója: Beke György, a romániai magyarság szociográfusa

Páriz Ferenc, Bethlen Farkas, Áprily Lajos, Sütő András. Bethlen Gábor politikai testamentumát történészek méltatták már. De ugyanilyen fontos, a tanulásra való hagyatkozása — a kollégium elődje a fejedelmi székvárosban, a „keleti Heidelberg” volt —, amely a társadalomnak csiszolt elmékkel való ellátottságára vonatkozott, nem utolsó sorban a jóeszű parasztgyerekek felkarolásával. Minden bizonnyal Nagyenyed közelsége hatott a csombordi Gazdasági Iskola alapítására 1935-ben, az EMGE (Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület) égisze alatt, ez a Kemény-kastélyban kapott helyet „téli gazdasági iskola” formájában. (Az EMGE, az EMKE — Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület —, az Erdélyi Múzeum Egylet egészen 1947-ig működött.) A csombordi szakiskolában ma az itt tanuló 580 diák között egy 36 fős magyar osztály is van — írta Beke a Nyomkereső rokonság című könyvében. A hasonló jellegű iskolák hatását közvetlenül abban látja, hogy már az oktatási intézmény körzetében is magasabb színvonalú a földművelés, állattartás, konyhanövény kertészet. Érdekes adalék, hogy itt Csombordon gyulladt ki először a villany Fehér megyében.

A közművelődésről

A közművelődés közüggyé válásához a Művelődés című folyóiratban publikáló szerzők aképp járultak hozzá, hogy rendszeres beszámolókat közöltek a szabadegyetemek, önképzőkörök rendezvényeiről, figyelmeztettek a fontosabb évfordulókra, s módszertani tanácsokat adtak, hogy a közművelődés mindennapos cselekvés legyen — Gáli Ernő és András Márton használta először a „cselekvő közművelődés” fogalmát —, s a népi műveltség is elfoglalja méltó helyét.

Bekének a Szilágy sági hepehupa címmel 1975-ben megjelent kötetéből a kisvárosokban élő magyarok művelődésének akadályairól, könyvtárral, iskolával való ellátottságukról kapunk képet. Az új lakótelepi életformában a kertvároshoz szokott ember sem itt, sem máshol nem találja fel a helyét — állapítja meg. Általános tapasztalata az is — erre minden kötetében visszatér —, hogy a közművelődés megszervezése egy-egy megszállott ember kezében van. Nem elhanyagolhatók az országosan újraindított szabadegyetemek sem, amelyek Bretter György filozófus reményei szerint az önművelődés keretéül kell, hogy szolgáljanak. Beke nem véletlenül tér be minden könyvtárba, könyvesboltba, szedeti elő a raktáron maradt könyveket, veszi számba a növekvő hiánylistákat, látogat el minden jelesebb önképzőköri előadásra, tanulmányozza művelődési házak programjának választékát: mindezek közben kitűnően lemérhető a magyar nemzetiség műveltségi igénye, szintje. Falvak, városok követik egymást abban a nemes célkitűzésben, hogy a kultúrotthonokban néprajzi múzeumot, helytörténeti kiállítást, képtárat hozzanak össze — mint a festői Torockón tette Farkas Zoltán agronómus is a 70-es évek közepén —, hogy az itt tartott előadássokkal szolgálják a helybeliek általános és szakmai felvilágosítását, szellemük gazdagítását. Széplakon például a helybeliek amatőrként is nagy hozzáértéssel — mintha mindannyiukban egy néprajzos veszett volna el — gyűjtik a népi kultúra tárgyi és szóbeli emlékeit, és művelődési körük invitációját nem utasitotta még vissza egyetlen író sem. Az ellenpélda mindjárt itt található Bihar megyében: Érmihályfalván, ahol az 1463-as összeírás családnevei ma is megtalálhatók, jórészt annak a nőkből álló napszámosrétegnek aggasztó a helyzete, amely teljes közömbösséget mutat mindenféle kultúrális élmény iránt.

1976-ban szervezték meg a Megéneklünk Románia cimű több éve tartó fesztivált, ezt az egész országra kiterjedő művelődési-önművelési mozgalmat. Eredményeiről az Utunk 1976 decemberi száma így számolt be: „sohasem volt még ilyen méretű, akkora tömegeket mozgató művelődési megnyilvánulás országunkban”, amely egymás mellé sorakoztatott hivatásos művészeket és amatőröket, románokat, magyarokat, szászokat és más nemzetiségűeket.

59